Pesten kirúgtak minden középiskolából, mert arcon vágtam egy kollégium igazgatót, aki munkásőr igazgató volt. Természetesen nekem volt igazam, mert erőszakoskodott, holott csak egy kis jó hangulatot akartam csinálni az osztálytársaknak, amikor a kollégiumban bunyóversenyt rendeztünk és bevittem egy magnót, amit a munkásőrigazgató el akart venni.
Oktatás idézetek
A közgazdaságtan meghatározó iskolái mindmáig egy számomra elfogadhatatlan, sőt értelmezhetetlenül korlátozott szemléletmódot hirdetnek az emberi gazdálkodást illetően.
Világnézeti, politikai és emberi indíttatásomra a családon kívül meghatározó szerepe volt a piarista gimnáziumnak. Nemcsak a tanároknak, hanem annak a szellemiségnek is, amely ezt az intézményt áthatotta. Ebbe beletartoznak az osztálytársaim is, akik legalább olyan fontosak ebben az életszakaszban, mint maguk a tanárok. Életre szóló barátságok születtek itt.
Egy szülő, egy pedagógus bármit csinál, azzal tanít. Minden pillanatban nevelsz, akkor is, amikor nem is gondolod: bármit mondasz, teszel, azt a gyermek tudata mélyen elraktározza.
Bár anyukám szerette volna, ha főiskolára megyek, én sosem gondolkodtam rajta. Tudtam, hogy nem nekem való.
Tanári ars poéticám fontos pillére volt a direkt politika és ideológia lehető legteljesebb kikapcsolása.
A tanítás két irányú dolog: nemcsak a tanár tanít, hanem a jó tanár elgondolkodik, s ennek eredményeképpen folyamatosan alakítja, módosítja, kiegészíti szempontjait, melyekkel egy adott témához közelít.
Emlékszem egy gyerekre, aki mindig az iskolai uniformist hordta (akkor is, amikor nem volt kötelező), mindig megcsinálta a leckét, és mindig mindenben a legjobb volt. Eközben én tolvaj, gazember és az iskola aranyhalának gyilkosa voltam. Ő kalauz lett, én rocksztár. Ha ez eszembe jut, mindig röhögnöm kell.
A hiedelem kialakításához és jóváhagyásához, hogy az agy az emberi test fő szerve, a modern történelem legelismertebb tudományos intézményeinek és egyetemeinek leginnovatívabb tudósai és gondolkodói közül jó páran hozzájárultak, így ez tartja magát a mainstream gondolkodásmódban.
A zsidó közösségnek fel kell tennie a kérdést, hogy mennyire kell az oktatás középpontjába állítani a holokausztot. Persze fontos, hogy erre emlékezzünk, de ez nem állhat mindenek felett.
A kultúra mindig azon szenved hajótörést, hogy az uralkodó osztályokat úgynevezett középiskolai oktatásban részesítik, amiből csak iszonyú tudatlanság, meg szellemi és erkölcsi éretlenség származik, az értelmi képesség természetellenes és káros használatának eredményeképpen. Járni és öltözködni sem tanulna meg egyetlen gyerek sem, ha a keze, lába vasban volna s csak akkor és aszerint mozoghatna, amikor és ahogy a gondozói rángatják.
El sem tudod képzelni, milyen veszettül izgató kézbe venni egy emberi lényt, és gyúrni belőle egy másikat, egy egész másikat – pusztán azzal, hogy újra tanítjuk beszélni! Ez azt jelenti, hogy áthidaljuk a legtátongóbb űrt, ami elválasztja egymástól a társadalmi osztályokat és a lelkeket!
Némelykor úgy szeretném eldobni felét annak, amit megtanulásra feladnak, mert a túlterhelt elme felét sem tudja élvezni a legnagyobb fáradsággal szerzett ismeretnek. Úgy gondolom, teljes lehetetlenség egy nap alatt négy-öt könyvből, ugyanannyi nyelven, ugyanannyi tárgyról olvasni anélkül, hogy az olvasás célját el ne veszítenénk szemünk elől.
A kollégiumba, úgy látszik, azért mennek, hogy tanuljanak és nem azért, hogy gondolkozzanak. Mikor a kollégium kapuin átlépünk, a legkedvesebb élvezetektől, a könyvektől, az elmélkedéstől és a magánytól megválunk, azok ott maradnak a susogó fenyők között.
A gyermeket mindegyik tanító be tudja ültetni a tanterembe, de nem mindegyik tudja rábírni, hogy tanuljon. A gyermek nem tanul jókedvvel mindaddig, míg nem érzi, hogy tőle függ, tanul-e vagy pihen. A gyermek addig kell, hogy megismerje a győzelem örömét s a sikertelenség szomorúságát, amíg nem kerül döntő elhatározásra sor, amikor aztán minden habozás nélkül, bátran kell, hogy megvívja harcát az unalmas tankönyvekkel.
Nem az én felelősségem, hogy a diákjaim törődnek-e a tanulással vagy sem. Az érdeklődés belőlük kell, hogy fakadjon, nem belőlem.
Számtalan oka van a holokauszt tanulmányozásának és tanításának, de talán a legfontosabb ezek közül az, hogy megakadályozzuk a megismétlődését.
Számomra két dolog fontos: hogy az előadásokon a darabok lelkét, atmoszféráját igyekezzem megragadni; és hogy tanítsak, magyarázzak. Talán sokkal inkább tanár vagyok, mint bármi más. Mindaz, amit teszek: kísérlet, hogy érzéseimet, gondolataimat a zenéről másokkal közöljem. Ennek az „átadásnak” mindig szükségét érzem. Sohasem akarom felhígítani mondandómat: arról beszélek, amit érzek és gondolok egy adott zeneművel kapcsolatban, még akkor is, ha a gondolatmenet esetleg mélyebb filozófiai problémákhoz vezet.
Madisonban laktunk, apám pap volt és igen szegény. Nem volt pénzünk, hogy építészeti iskolába járassanak. Madisonnak, szülőhelyemnek viszont volt egy mérnöki iskolája a Wisconsini egyetemen és ennek egy igen kedves mérnökkari dékánja, Allan D. Connover professzor. Munkát adott és ezért fizetést. Így finanszírozta egész egyetemi mérnöki tanulmányaimat. Egész idő alatt dolgoztam is. (…) Ha csak három hónappal tovább maradtam volna az egyetemen, mérnöki diplomát kaptam volna. De én bizony nyugtalanul igyekeztem építésszé lenni; elindultam a magam útján. Chicagóba, hogy munkához lássak Adler és Sullivannél.
