Egy harcos nem keresi a fájdalmat, de ha a fájdalom eljön, felhasználja azt.
Egész életem egyetlen erőfeszítés, hogy meneküljek a puszta létezés gyötrelme elől.
Mindig van, aki nagyobb fájdalommal küzd, mint mi. A hála segít átvészelnünk minden egyes napot.
A fájdalom, különösen a fizikai, természetesen megszokott jelenség az állatvilágban is. De csak a szenvedő ember tudja, hogy szenved; csak ő kérdezi meg, miért. S emberként még keservesebben szenved, ha nem talál kielégítő választ.
A fejlődés gyakran jár együtt fájdalommal.
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Igenis van gyönyör a legmélyebb megalázottságban, megvetettségben is! (…) Ördög tudja, tán még a megkorbácsoltatásban is, mikor a szíj lecsap a hátunkra, és cafatokká tépi a húst.
A szerelem lángja nem lobban fel két olyan szerelmes között, akiknek szíve gonddal és fájdalommal van tele.
Be kell vallanom, hogy gyűlölöm a San Fernando-völgyet, a gyerekkorom helyszínét. A pokol legmélyebb bugyraként tekintek rá.
Mind a hiányban, mind a túlzásban hiba van, s mindkét irányba a gyönyör és a fájdalom visz el bennünket, mert a gyönyör miatt cselekszünk hitvány dolgokat, és a fájdalom miatt kerüljük a derekas dolgokat.
Minden fájdalom elfojtott tevékenység. Minden elfojtott tevékenység a kozmoszban fájdalomhoz vezet, s mivel a kozmoszban a tevékenység gyakran el van fojtva, a fájdalom egyfajta szükségszerűség a kozmoszban.
De hátha éppen abban a pillanatban, a fájdalom egyszerre meglepő tüzében, az élet viselhetlen teherként feküdt szívén; s attul bármily áron szabadulnia, nyereségnek látszott?
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?
Szemnyitva pedig tantaluszi szomjat szenvedni, az mégis embertelen gyötrelem.
Hallgass a józan észre: minél jobban szenved az alkotó, annál kevésbé tud alkotni. Minél jobban szenved, annál kisebb az esélye, hogy élvezi a dolgát és igazán jó lesz az eredmény. Persze, van, aki Vincent Van Goghra hivatkozik: egy festő, aki rendkívülit alkotott annak ellenére, hogy – vagy pont azért, mert – szenvedett. Szerintem Van Gogh sokkal termékenyebb és sokkal rendkívülibb lett volna, ha nem korlátozza a belső gyötrelem. Szerintem nem a fájdalomban rejlik a nagysága, hanem a festésben találta meg azt a kis örömöt, ami kijutott neki.