A régebbi sérüléseim szoktak gondot okozni, amik néha fájni kezdenek, miközben akciójelenetet forgatok. Sajnos ezekkel szemben tehetetlen vagyok. Túl sok csontomat törtem el, és túl sok izmom szakadt már át ahhoz, hogy fájdalom nélkül megúszhassam a dolgot.

Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.

A tested dolgozik naphosszat,
a kezed megágyaz éjszakára,
a lelked fárad, sose pihen
és már te sem mosolyogsz.
De nem hibáztatlak
a fájdalmaimért.

Köszönöm, Uram, hogy
nem ismerjük szándékaid.
Mindannyiunkat vakká tettél.
Remény nélkül, élve eltemettél
gigantikus csapdádba.

Nyüszítve, fogvacogva.
Kiszolgáltatva, megalázva.
Tehetetlenül, ragaszkodva.
Megrémülve és becsapva.

Ha változtatni akarsz az életeden, akkor százezer lépés fájdalmával kell megküzdened. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz, még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalmától fél. És racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza a saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat. Ami jajveszékelésbe fordul, majd marjuk magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék. De még mindig nem változtatunk.

A jó és a rossz mindig együtt jár, az egyik nincs a másik nélkül. A fájdalom elfogadása után fog jelentkezni a jó. Ha valaki a fájdalmat nem akarja elfogadni, akkor ezzel eleve kizárja a fejlődés lehetőségét is. Mert a fejlődés mindig fájdalommal jár.

A születés véres és fájdalmas.
Az élet hosszú és vigasztalan.
A halál lassú és megalázó.