A sikerem leginkább a szegénység miatt érzett szégyenemből fakadt. A szegénység szégyenfoltja minden másnál több gyötrelmet okozott nekem életemben.

Rengeteg trauma ért kiskoromban. Gyűlöltem a megaláztatást, amikor a nagyobbak terrorizáltak. Ez az érzés örökké elkíséri az embert. A reménytelenség szörnyű érzése. Ezért mutattam mindig a világnak, hogy egy gonosz, kegyetlen vadállat vagyok.

Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.

Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.