Én nem tudok sokat a tengerről, de azt tudom (…), milyen fontos az életben nem feltétlen erősnek lenni, csak azt érezni, hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével.

Elfáradtam. Elfáradtam az utazásban, örökké egyedül, mint az ujjam. Belefáradtam, hogy sose volt mellettem egy barát, aki megmondja, hova megyek, honnak jövök s miért. És főleg belefáradtam abba, ahogy az emberek bánnak egymással. Belefáradtam a kínba, amit érzek és hallok a világon minden nap. Túl sok van belőle.

Gondolja, hogy ha az ember őszintén megbánja a rossz tetteit, visszatérhet abba az időszakba, amikor még boldognak érezte magát, és ott marad örökre? Ilyen lehet a mennyország?

“Jogunk van az élethez, a szabadsághoz, és a boldogságra való törekvéshez.”
Azon gondolkodtam, Jefferson mit érthetett a boldogságra való törekvés alatt? Talán azt, hogy egy életen át csak törekszünk a boldogságra, de sohasem érhetjük el, hiába is teszünk meg mindent? Honnan tudhatta ezt?