Nem túl sportszerű, amikor a közösségi oldalak kommenthuszárjai mindenfélét irkálnak rólam, de soha nem mondják a képembe. Ez így elég gyenge.

A riporternél az empátia, a tolerancia alapkövetelmény, amint az kéne legyen a civil életben is.

A televízió nagyon gonosz röntgenkészülék. Mindenkiről mindent megmutat, azt is, milyen állapotban van az illető.

Azt nem tartom politikai műsornak, hogy ül két vagy három úgynevezett politikus egy stúdióban, és az egyébként már unalomig ismert érveiket elkezdik egymás fejéhez vagdalni.

Egy kereskedelmi televíziónak a mindenkori hatalommal valamilyen konszolidált állapotban kell lennie, hiszen a léte függ nagyrészt tőle.

Volt jó néhány párttag a televízióban, akik elég nagyszájúak voltak, de azok, akik akkor nagyszájúak voltak vagy elöl álltak, azok érdekes módon most is ott vannak, csak épp a másik oldalon. Én nem értettem akkor sem őket, most meg aztán végképp nem értem.

Jómúltkor figyelemmel kísértem egy vitát egy internetes fórumon arról, melyik a jobb okostelefon, és a dolog odáig fajult, hogy már egymás anyját szidták, és kivégzéssel fenyegetőztek. Mindezt egy telefon miatt. Őrület! Ehhez képest ha megjelenik egy cikk az iraki vagy a darfúri helyzetről, legfeljebb hatan szólnak hozzá.

Ha a kutyámról posztolgatnék, vagy a reggeli kávémról készítenék Boomerang videót, csak még több dologról mondanék le a privát szférámból.

Az embereknek eltolódott a realitásérzékük. Nap mint nap ráragadnak a képernyőre, nézik a szappanoperákat, a filmeket, a híreket, a pop-sztárokat. Megváltozik a valódi értékek megítélésének képessége, erősnek képzelik magukat. De valójában ők lélekben már halottak.