S kacsintok mégis én, mert tudom, minden hiába,
nem vénülünk mi már, mert ügyetlen volt a bába,
megnyomta egy kényeske helyen akkor fejünk
s ez felment minket attól, hogy felnőttek legyünk
s bár minden évvel munkád tudósi becse nő,
én mégis így köszöntlek: szerbusz, te csecsemő!
Radnóti Miklós
1909. május 5. — 1944. november 9.
magyar költő
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Fölemelt karral álltam
az ég alatt és
teli volt a rét
csillaggal és katicabogárral!
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.
És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.
Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő.
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.