Az őseimet elfelejtettem,
utódom nem lesz, mert nem akarom,
kedvesem meddő ölét ölelem
sápadt holdak alatt és nem tudom
elhinni néki, hogy szeret.
Radnóti Miklós
1909. május 5. - 1944. november 9.
magyar költő
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott száz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali holt hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
Barátaim, ha rövid a papír
az ember akkor apró verset ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
Mellettem alvó,
szívemre hajló
jó nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,szépszavú forrás,
kezdő sikoltás,
szárnyas lehellet,
lélekkel szálldosó.
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért, mert csillaghullás van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem.
Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék.
Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Hazajött
a kedves. Szemében hajnali csókunk
örömével s kora csillagokkal az ajka
között.
Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a föld, a test, a vér
és terajtad kívül minden csak játék.
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötéten összecsörrenő fogaimon:
ne félj.
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg,
s amott az este jő a dombokon.
A világ új háborúba fordul, éhes
felhő falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog
fiatal feleséged.