Sok Harley Davidson tulajdonos többet járatja egy helyben állva motorját, mint amennyit közlekedik vele. Néha elgondolkodom azon, hogy egyáltalán minek vesznek rá kereket.

Élünk egy halálosan átlagos életet, aztán összespórolunk egy hatalmas motorra valót, felpattanunk rá, és úgy érezzük, mégiscsak jó élni. Amikor ilyesmit látok, mindig nagyon elszontyolodom. És olyankor úgy találom, hogy az élet talán még annál is sokkal értelmetlenebb, mint amilyennek odáig tartottam.

A motorbiciklijére görnyedő ember csak a száguldás jelenidejűségére képes figyelni. A kormányt szorítva a múlttól-jövőtől elvágott időtöredékbe kapaszkodik, és egyszerűen kiszakad az idő folytonosságából. Nem érzékeli a mulandóságot, eksztázisba kerül. (…) Egyfajta tudatvesztéssel száguldasz: füled mellett süvít a szél, s te közben mit sem tudsz a korodról, a feleségedről, a gyerekeidről, a gondjaidról. És mondom, mindarról, ami rád vár a jövőben. Következésképpen eltűnnek életedből a kétségek, a napi félelmek. A félelem forrása ugyanis a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.

A motorozás összefügg a propriocepcióval: a gép folyamatosan követi a pilóta mozgását és testtartását, aminek következtében ember és motor valósággal eggyé olvad. Megbonthatatlan egységgé válnak, éppen úgy, mint amikor lovagol az ember. Egy autó sosem képes ennyire az ember részévé válni.

Motorral járok munkába. Farmer, csizma meg egy bőrkabát, ami annyit nyom, mint én. Ha fekete lenne, azt lehetne hinni, hogy Brando-komplexusban szenvedek. Pedig nem.

Hobbim, avagy kedvenc szabadidős elfoglaltságom a motorbicikli. Sokat tudok róluk műszakilag, és szeretek motorozni. Voltam már néhány versenyen, és jól teljesítettem.

Elég izgalmas számomra a motorozás, egyfajta fizikai élvezet, remek hely, ahol tudsz gondolkodni és érezni – vagy éppen nem érezni és gondolni semmire.