Az elme emléket hadar,
Egyszerre fájni kezd a lét,
A kitelt idő még több fényt akar,
Így feszíti szét korhadt keretét.
Ákos
énekes és költő
Ez nem én vagyok,
ez nem mi vagyunk,
így aztán mindegy,
hogy áldás vagy átok,
hogy torzan látják a nagyvilágot
egyes újságokba író srácok.
Nekem sok a dolgom,
én nem érek rá,
így hát mindegy,
hogy mit is szóltál,
de csak akkor ítélj,
hogy én ki vagyok,
ha egyszer tudni fogod,
hogy te kicsoda voltál.
Most sokáig nem látlak, tudod,
pedig nem vehetem le rólad a szemem,
lepedőm markolja sóhajod,
csak Te mondod így ki a nevem.
Szemed íriszén magunkat látom,
Fénylő tükör a döbbenet.
Sok életet meguntam már,
De most örülök neki, hogy itt lehetek.
Túl a bűnön, a megbánáson,
Hitem tüzéhez ülök közel,
Mellém fekszel, és azt se bánom,
Hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már
Másvalakivel.
Azért vagy itt, hogy mindent láss,
Hogy értsd a szót, olvasd az írást,
Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj,
Hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.
Szeretőd és társad más nem is lehet,
Csak az, aki ismer, és mégis szeretne hozzád érni,
Akit nem kell kétszer kérni, hogy segítsen élni.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam.
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Nem látlak, csak elképzellek,
Minden éjjel másmilyennek,
De tudnod kell,
Hogy minden éjjel szép vagy.
Csillagok alatt fekszik a test,
Az enyém, a tiéd, akárkié.
Könyörögnék, hogy engem szeress,
De nem ragyogsz rám már soha többé.
Ócska kis közhely,
Gyönyörű törvény,
Hogy a szerelem örvény.
Halott virágok illatát nyögik a fák,
És megrázkódik a táj.
Valami véget ért, valami fáj.
Minden, ami szép volt,
minden, ami ránk várhat még,
már bennünk van rég,
a szemünkben ég.