A legsúlyosabb probléma (…) az, hogy az az emlékezetpolitika, mely folytonosan az erőszakos eseményekben elhalt, elpusztított emberi lényekre hivatkozik, mindent homogenizáló, mindent átfogni kívánó diskurzusával épphogy kiüríti, lényegtelenné teszi az emlékezés terének személyességét, éppen csak az emberi egyszeriséget és megismételhetetlenséget hagyja figyelmen kívül.

Az írásos kultúrákban az emlékezés a múlt tudatosulása. Az átélt események, történések egy részét leírják, időpontokhoz kötik, majd ezek egy része később igazodási ponttá válik. Így születik a történelem.

Egy vezető történész kérdezte egyszer tőlem, hogy miért nincs a cigányoknak más európai népekhez hasonlóan történelemtudatuk. Válaszom rövid volt, és határozott: azért, mert ez egy szóbeli kultúra. Majd látva, hogy felkeltettem az érdeklődését, hozzátettem, hogy a szóbeli kultúrákban másképpen alakul az emlékezet, az időhöz és a térhez való viszony. (S közben arra gondoltam, megint egyszer kiderült, hogy az írásos kultúrában felnőtt, szocializálódott, tanult szakembert meglepi, hogy létezik az övétől eltérő, kollektív emlékezet, időfelfogás.)

Ránk vár az a feladat, hogy hittel vállaljuk a ránk maradt munkát, hogy dicső halottainkból még nagyobb odaadást merítsünk az ügy iránt, amelyért ők mindent feláldoztak, hogy mi, az itt jelenlévők híve higgyük, hogy ez a nemzet Isten segedelmével újjáteremti a szabadságot.

Ismertem a legutolsó és legnemesebb rómait mind közül, aki megmentett egy már elveszett birodalmat, és akit egy császár tőrének hegyén, kínok közt ért utol a halál. És ismertem apró termetű, vérszomjas pajtását, akivel gondtalan gyermekkora alatt játszódott Szkítia tágas és szélfútta síkságain – azt a gyermekkori barátot, aki felnőttkorában legádázabb ellenségévé vált: aki félmillió harcos élén lovagolt; olyan lovasok élén, kiknek nyilai sötét viharként lepték el az eget és erdőtűz gyanánt pusztítottak el mindent, mi útjukba került.

A történelem már egészen felületes áttekintése bizonyítja, hogy bennünk, emberekben, megvan az elszomorító hajlam, hogy újra és újra elkövessük ugyanazokat a tévedéseket. Félünk az idegenektől, és általában mindenkitől, aki más, mint mi. Amikor megijedünk, ütni-vágni kezdünk magunk körül. Gombnyomásra hozhatók működésbe különféle szenvedélyeink.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerűen a történeti igazság megállapítása ez.

Ami a csatákra igaz, az a szellemre is érvényes: csak a győztesek emléke marad fenn. Majdnem minden ember elpusztul, természetesen, de van néhány, aki tűzoszlopként vezeti a rémült emberiséget a sötétségen keresztül.

Kapuban áll a történész is, amikor arról dönt, hogy milyen történeteket enged be a múltból a jelenbe, és hogyan írja, szerkeszti, alkotja meg őket.

A történelem hétköznapi szereplői csak a rendszer korlátai között, saját lehetőségeik határán belül mozoghattak, de saját érdekeik, céljaik szerint éltek, és végső soron ők formálták az eseményeket.

Egy nagy tett iránya eltéríti a történelmet útjából, de valószínűleg ugyanígy hatnak a kisebb cselekedetek is mind, csak nem olyan nagy mértékben, egészen az elguruló kavicsig, amelyet félrerúgtunk az ösvényen, vagy egy csinos kislány megpillantásáig, amitől elakad a lélegzetünk, avagy egy kis vonásig, amit a körmünkkel a kert földjében húzunk.

Sajnálatos módon a világ jelenlegi állapotában a hősök sírjai sokkal erősebben képesek összekovácsolni egy népet, mint bármiféle jóindulatú nemzetközi egyezmény.

Minden nacionalizmus zsákutca. Próbáljuk csak meg a jövőbe vetíteni őket és meglátjuk, hol a határuk. Onnantól aztán nincs kiút. A nacionalizmus mindig a nemzetalkotó elvvel ellentétes mozgás. Kirekesztő jellegű, míg a nemzetalkotó elv befogadó. A konszolidáció korszakaiban mindazonáltal pozitív érték és magas szintű norma a nacionalizmus. De már minden nagyon is konszolidálódott, a nacionalizmus már csak hóbort, s ürügy, ami csak arra jó, kitérjenek egyesek az alkotás és a nagy feladatok elől. Az, hogy milyen eszközökkel él, és hogy miféle embereket lelkesít, ékesen bizonyítja, hogy a nacionalizmus a történelmi teremtő munkának épp az ellentéte.

S a nemzet gazdagságát nemcsak vagyonának ezermilliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik. Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része múltjának dicsősége, hőseinek sokasága. És az az önérzet, amelyet ezek fénye költ ki s növel magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt, elsárgul és elhervad az.

A kereszténység két évezreden keresztül félremagyarázta ezt a kérdést, más vallások teológusai még hosszabb ideig. Az isten szinte lényegénél fogva tagadja a szabad akaratot, különben nem lenne mindenható. A kereszténység mégis törekszik a szabad akarat koncepciójának megőrzésére, mert nélküle az emberi lények nem lennének felelősségre vonhatóak cselekedeteikért. Felelősségre vonhatóság nélkül a bűn csak szemfényvesztés és a pokol szégyenletes igaztalanság, éppen az isten részéről.

A Holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus tudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot, amiként a barbársággal szembenéző, a perzsa háborút vívó görög géniusz megteremtette az örök mintául szolgáló antik tragédiát.

Az uralkodó – a történelem rabja. A történelem, vagyis az emberiség tudattalan, közös, társas élete az uralkodók életének minden pillanatát a maga érdekében használja fel, mint céljainak egyik eszközét.

Az ember tudatosan él önmagának, de tudattalan eszközül szolgál az emberiség történelmi céljainak eléréséhez. A végrehajtott cselekedet visszavonhatatlan, és hatása, ha időben egybeesik millió más ember cselekedetével, történelmi jelentőségre tesz szert. Minél magasabb fokán áll valaki a társadalmi ranglétrának, annál többen vannak kapcsolatban vele, annál nagyobb hatalma van másokra, annál inkább szembetűnik minden cselekedetének eleve elrendelt, tehát kikerülhetetlen jellege.

A történelmi fatalizmus elkerülhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzuk az ésszerűtlen jelenségeket (vagyis azokat, amelyeknek ésszerűségét nem látjuk). Minél jobban iparkodunk ésszerűen magyarázni ezeket a történelmi jelenségeket, annál kevésbé ésszerűvé és érthetővé válnak.

A történelemben valóban léteznek nagy, átfogó sémák, és a magyarázatuk felkutatása nemcsak eredménnyel kecsegtető feladat, de
lenyűgöző is.

Ha a történelem valóban az élet tanítómestere, és ha tényleg van történelmi szükségszerűség, akkor mi szükség volt a múlt században a két világháborúra? Az, hogy az emberiség megtanulja mindörökre, hogy a második háborúval soha nem szerezhetjük vissza azt, amit az első elvett.

Az emberiség egész története – amely tele van kínokkal, lelkesültségekkel, öldökléssel – esztelenek és dühöngők története.

A történelmi eseményekben az úgynevezett nagy emberek csupán címkék, csupán nevet adnak az eseményeknek; ezeknek, akárcsak a címkéknek, épp a legkevesebb közük van magukhoz az eseményhez. Minden cselekedetük, amelyet ők maguk szabad akaratukból eredőnek tartanak, történelmi értelemben eleve meghatározott, mivel összefügg a történelem egész folyásával, tehát korántsem tetszés szerint való.

Amióta a világ világ, háború és államalkotás egymással párhuzamosan fejlődnek. Az államok egyre terebélyesednek, a számuk viszont ennek arányában egyre csökken. Most pedig elérkeztünk arra a pontra, amikor egy maroknyi embercsoport egyetlenegy világállamot akar, egyetlenegy világhatalom irányításával! Így épp akkor fellegzene be az államalakítás és – rombolás iránti emberi vágy tévútra terelt, egyoldalú fejlődésének, amikor a technikai eszközök még el sem érték kiteljesedésük csúcspontját. Ugyanakkor mindez eleve ellentmond a földlakók másik alapvető igényének, a történelemalkotás iránti vágyának, valamint a történelem lényegének, a végleteknek.

Amiről nincsenek tapasztalataink, azt történelem előtti kornak hívjuk. Az a már kézzel tapintható korszak, amit mi a szó szűkebb értelmében történelemnek nevezünk, körülbelül hatezer évet ölel föl; hatezer fordulatot a Nap körül; sorsüldözött, szeretett és elátkozott bolygónk hatezer ellipszisét, melyet fáradhatatlanul kísér útján kicsi, tekintélyes, sápadt mosolyú társa, a Hold.

Minden perc nyomot hagy ezen a földgolyón. Történhet akár csak annyi, hogy egy ember felemeli a kezét, milliók sorsát dönti el, és meghatároz egy korszakot. Rácsokat emel vagy dönt le valaki, s történelmet csinál.

Az sem helytálló, miként a kívülálló talán szeretné hinni, hogy a múlt elevenségének csak megfigyelői, míg a jelenének részesei vagyunk. Foglalkozni a történelemmel azt jelenti, hogy hidat verünk a múlt és a jelen közé, és mindkét partot figyelemmel kísérjük, mindkettőn tevékenykedünk.

Semmi vicces nem volt abban, amit Krisztus mondott. Ami vicces, az az, hogy Krisztus elmondta ezeket az igazán jó dolgokat a felebarátaink szeretetéről és hasonlókról, majd a következő kétezer évben az emberek egymást gyilkolták és kínozták, mert nem tudták pontosan eldönteni, hogyan is mondta.

Amikor a misszionáriusok megérkeztek, a miénk volt az ország, az övék pedig a Biblia. Aztán megtanítottak minket csukott szemmel imádkozni. Amikor kinyitottuk a szemünket, övék volt az ország, és a miénk a Biblia.

A történelem megértéséhez nem elég tudni neveket, évszámokat és helyeket; biztos vagyok benne, hogy közületek sokan már ismerik mindezt. Ehelyett azokat a különböző értelmezéseket kell megérteni, amiken a történelmi események az évszázadok folyamán átmentek. Csak így szerezhetünk olyan rálátást, ami kiállja az idők próbáját.

Ez a hatalom szofizmája: végső soron csak egy abszolút, korlátok közé szorított univerzumban hatékony. Ám relatív világegyetemünk alapvető leckéje az, hogy a dolgok változnak. Minden hatalom előbb-utóbb szembekerül egy nálánál nagyobbal.

Az ember hol lámpát gyújtott, hogy lásson valamit, hol meg sietve eloltotta, nehogy megijedjen attól, amit látnia kell.

A kormányzatok, amennyiben tartósnak bizonyulnak, hajlamot mutatnak az arisztokratizálódásra. A történelem egyetlen kormányzatának sem sikerült ezt a tendenciát megkerülnie. És ahogy az arisztokrácia fejlődik, a kormányzat mind inkább kizárólag az uralkodó osztály érdekeit igyekszik érvényesíteni – legyen ez az osztály örökletes nemesség, üzletbirodalmak oligarchiája vagy vaskalapossággal körülsáncolt bürokrácia.

Örökké maradandó helyzetek nincsenek. A történelem ritkán old meg konfliktusokat. Többnyire tárgytalanná teszi őket.

És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.

Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.

Első tekintetre a történelem csupa zűrzavar és véletlenség; másodszorra logikusnak és szükségszerűnek látszik; harmadszorra szükségszerűség és szabadság keverékének; ha pedig negyedszerre is szemügyre vesszük, nem tudjuk többé, hogy mit is gondoljunk róla.

Csak egyszer él az ember! Úgy érzem, amit tettünk, meg kellett tennünk! Húszéves korban az ember még inkább a belső sugallatokra és a lélek szavára hallgat. Még akkor is, ha tetteink következményeként a száműzetést kell választania!

Hogyha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon `56 előtt.

Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.