A világtörténelemben a legkevesebb követője mindig a gyengének van.
Történelem idézetek
Történelmi bűncselekmény volt a székely hadosztály lefegyverzése, mert ha nem fegyverzik le, nem lett volna az Antantnak katonai ereje ahhoz, hogy intervencióval kikényszerítse Erdély elszakítását, akkor Erdély ma is Magyarország része volna. Itthon olyan politikusok kerültek ekkor hatalomba, akik gyakorlatilag hazaárulást követtek el.
Eljött a mártírok ideje, és ha én is egy leszek közülük, akkor a testvéreink ügyéért leszek az. Ez az egyetlen dolog, ami megmentheti ezt az országot.
– mondta Malcolm X 1965. február 19-én. Két nappal később közel 500 ember előtt, nyilvánosan végezték ki gyilkosai.
A hatalmas, világalakító események mozgatója nem az írott betű, hanem mindig az élőszó volt.
A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott fölépülni.
A történelem panteonjához vezető lépcsőzet nem illeti meg az alattomosokat, hanem csak a hősöket.
Lenint ugyan gyűlölöm, mint minden tömeggyilkos gengsztert, de van valami, amiben hasonlítunk egymásra. Akárcsak őt – akinek szintén nem volt erős oldala a lelkizés – engem kizárólag az érdekel, hogy minek milyen hatása van a ,,kit kit győz le?” címen folyó, kíméletlen és a végtelenségben véget érő harcban.
A világtörténelem eseményei nem véletlenszerűen következnek be, hanem ismétlődnek, újra meg újra, méghozzá pontos időciklusokban.
A magyar nemzet nevű emberi közösség a Szentkorona szakrális történelmi Magyarországaként Szent Istvántól a Hunyadiakig anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben gazdag és gyarapodó nemzetet alkotott. Egy olyan nemzetet, amely egész Európa számára döntő fontosságú anyagi és szellemi teljesítményeket produkált. Ám a Hunyadi Mátyás halálától a Rákóczi szabadságharcig tartó 222 év során (csupa „két”-ség) Európa cinikusan magára hagyta a keleti és nyugati birodalmak halálos „satujába” szorult magyarságot. Nincs olyan sötét képzelet, amelyik el tudná gondolni, hogy mit is jelentett ez a két évszázad az itt élők számára.
Családunk szemléletében mindig a szolgálat volt a meghatározó. Változó körülmények között, de mindenkor megtettük azt, amit ez az erkölcsi elv reánk rótt. Ezt tették elődeim, amikor katonáskodtak a török időkben, s ezt tette ükapám is a szabadságharcban, amikor Világostól hazavezette katonáit Veszprém megyéig.
A holokauszt elhomályosítja azokat a német terveket, amelyek még nagyobb szabású emberirtást tűztek ki célul. Hitler nemcsak a zsidók megsemmisítésére törekedett; el akarta törölni Lengyelország és a Szovjetunió állami létét, ki akarta irtani vezető osztályaikat, és több tízmillió szlávot (oroszokat, ukránokat, beloruszokat, lengyeleket) akart megölni.
A holokauszt a történelem legjobban dokumentált tömeggyilkossága volt. Elvégre a bürokrácia jegyében hajtották végre.
Imádom a hazámat, szerelmes vagyok belé, és megtanultam a történelmét is: nemcsak azt, amit az iskolában tanítanak, hanem a valódit is.
Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátort; nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét.
Az emberek történelmét mindig vérrel írják.
Kinek volt igaza? Szapolyainak vagy Ferdinándnak, Bocskainak vagy II. Rudolfnak, Bethlen Gábornak vagy II. Ferdinándnak, Rákóczinak vagy I. Józsefnek, Kossuthnak vagy I. Ferenc Józsefnek? A maga szempontjából mindegyiknek, a másikéből azonban egyiknek sem. A történésznek véleményem szerint felül kell emelkedni ezeken a kortárs ellentéteken, s igazságosztás helyett a politikusok motívumait, törekvéseik reális vagy irreális jellegét kell bemutatni. A 20. század esetében ugyanez a helyzet, csak az akkori szereplők megítélése ma még jóval érzékenyebb úgy, mint a több évszázaddal korábbiaké.
Egészséges nemzeti emlékezetnek nincs szüksége „mesékre”, sem a múlt kiszínezésére, sem eleink lebecsülésére.
A történelem nem fogja felmenteni a magyar ellenzéket az alól a vád alól, hogy 1914 előtt helytelenül ítélte meg a nemzet igazi életszükségleteit és helytelenül ítélte meg a világesemények folyását, illetve nem látta meg azokat és helytelen irányban pazarolt el a dús energiákat, amelyeket a nemzet rendelkezésére bocsátott.
Észre kellett venni minden nyitottszemű politikusnak, hogy a monarchia és Magyarország ellen előbb-utóbb koncentrikus támadás fog megindulni területének feldarabolása céljából és hogy az európai Törökország likvidálása után mi kerülünk sorra. De ahelyett, hogy a nagy leszámolás napjára a nemzet virtuális erőit megszilárdìtottuk volna és a dinasztiát igyekeztünk volna megnyerni annak, hogy a magyarság védbástyái kiépüljenek, az uralkodóházzal a katonai kérdés miatt összetűztünk, a valódi ellenséggel szemben viszont egész frontunkat védtelenül hagytuk. Szomorú mementó ez az ellenzéki oldalon levő pártok részére a jövőben is, mert bizonyítéka annak, hogy mily óriási felelősséggel bírnak a nemzet boldogulása szempontjából, annak dacára, hogy látszólag a felelősség csakis a mindenkori kormányokat terheli.
Önigazolásra nincs szükségem, mert meggyőződésem, hogy politikám helyességét vagy az események, vagy az idővel tisztábban látó közvélemény igazolni fogják.