Azok a nagy emberek a történelemben, akiknek saját partikuláris céljaiban benne van az a lényegi valami, ami a Világszellem Akarata. Ha tovább egy pillantást vetünk a világtörténelmi egyének sorsára, akiknek az volt a hivatásuk, hogy a Világszellem sáfárjai legyenek, ez a sors nem volt boldog. A nyugodt élvezethez nem jutottak hozzá, egész életük munka és fáradozás volt, egész természetük csak szenvedély… A szabad ember egyébként nem irigy, hanem szívesen elismeri, ami nagy és fenséges, és örül neki, hogy van.

A legsúlyosabb probléma (…) az, hogy az az emlékezetpolitika, mely folytonosan az erőszakos eseményekben elhalt, elpusztított emberi lényekre hivatkozik, mindent homogenizáló, mindent átfogni kívánó diskurzusával épphogy kiüríti, lényegtelenné teszi az emlékezés terének személyességét, éppen csak az emberi egyszeriséget és megismételhetetlenséget hagyja figyelmen kívül.

Az írásos kultúrákban az emlékezés a múlt tudatosulása. Az átélt események, történések egy részét leírják, időpontokhoz kötik, majd ezek egy része később igazodási ponttá válik. Így születik a történelem.

Egy vezető történész kérdezte egyszer tőlem, hogy miért nincs a cigányoknak más európai népekhez hasonlóan történelemtudatuk. Válaszom rövid volt, és határozott: azért, mert ez egy szóbeli kultúra. Majd látva, hogy felkeltettem az érdeklődését, hozzátettem, hogy a szóbeli kultúrákban másképpen alakul az emlékezet, az időhöz és a térhez való viszony. (S közben arra gondoltam, megint egyszer kiderült, hogy az írásos kultúrában felnőtt, szocializálódott, tanult szakembert meglepi, hogy létezik az övétől eltérő, kollektív emlékezet, időfelfogás.)

Ránk vár az a feladat, hogy hittel vállaljuk a ránk maradt munkát, hogy dicső halottainkból még nagyobb odaadást merítsünk az ügy iránt, amelyért ők mindent feláldoztak, hogy mi, az itt jelenlévők híve higgyük, hogy ez a nemzet Isten segedelmével újjáteremti a szabadságot.

Ismertem a legutolsó és legnemesebb rómait mind közül, aki megmentett egy már elveszett birodalmat, és akit egy császár tőrének hegyén, kínok közt ért utol a halál. És ismertem apró termetű, vérszomjas pajtását, akivel gondtalan gyermekkora alatt játszódott Szkítia tágas és szélfútta síkságain – azt a gyermekkori barátot, aki felnőttkorában legádázabb ellenségévé vált: aki félmillió harcos élén lovagolt; olyan lovasok élén, kiknek nyilai sötét viharként lepték el az eget és erdőtűz gyanánt pusztítottak el mindent, mi útjukba került.

A történelem már egészen felületes áttekintése bizonyítja, hogy bennünk, emberekben, megvan az elszomorító hajlam, hogy újra és újra elkövessük ugyanazokat a tévedéseket. Félünk az idegenektől, és általában mindenkitől, aki más, mint mi. Amikor megijedünk, ütni-vágni kezdünk magunk körül. Gombnyomásra hozhatók működésbe különféle szenvedélyeink.