Egyszerre állunk a menny és a pokol küszöbén, és idegesen járkálunk fel-le az egyik kapuja és a másik előszobája között. A történelem még nem döntötte el, melyikbe jutunk végül, és a véletlenek sorozata bármelyik irányba lódíthat bennünket.

Ha ma valaki Trianont emlegeti, irredentának titulálják. Az európai történelemben nincs rá példa, hogy egy ország kétharmadát levagdossák, és még csak sírni sem szabad. Kimondani azt, hogy jó, tudjuk, hogy nem lehet ezen változtatni, de ez akkor sincs így jól. Az a baj, hogy akik fölemelik a szavukat, rosszul emelik föl. A nemzetiségi kérdésnek nem szabadna napi politikává zsugorodnia, utálom a politikát…

Az ismert emberi történelem folyamán a tudás két szintje működik a bolygón. Az egyiket nyilvánosságra hozzák a tömegek számára – javarésze hibás és manipulált, hogy gondolkodásunkat és az általunk teremtett valóságot uralják. A másikat csak néhányan ismerik, leginkább az Elit/Testvériség szintjein.

Churchill űzött vadhoz hasonlít. Még ha nagyobb hatalmat ruháznak is rá, mindenütt csapdákat kell gyanítania. Olyan helyzetben van, mint bukása előtt Robespierre volt: kezdetben mindenki dicséri Robespierre polgártársat és erényeit, aztán hirtelen megbuktatják. Churchillnek nincsenek már hívei.

Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.

A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban természetesen még ma is nagyon rossz utakon jár. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanításának célja soha semmiképpen sem a történelmi adatok és események bemagoltatásában, ledarálásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló vajon pontosan tudja-e, mikor volt ez vagy az a csata, mikor született ez vagy az a hadvezér, és az sem, hogy mikor tette fejére valamelyik – mégpedig többnyire jelentéktelen – uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, amelyek mint okok a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre hatnak.

A német nemzet túlélte a népvándorlást, a rómaiak háborúit, a hunok, a magyarok és a mongolok betöréseit, a harmincéves háborút, Nagy Frigyes és Napóleon háborúit – engem is túl fog élni!

A történelemre akár egyetlen személy is számottevő hatást fejthet ki – például egy okos és aktív állami vezető, aki egyrészt látja a közelgő válságokat, másrészt van hozzá bátorsága, hogy idejekorán elébük vágjon.