A boksz már csak pihenés. Amikor ringbe szállok valaki ellen, az a vakáció. De az edzőteremben újra meg újra végre kell hajtanom feladatokat, amíg minden porcikám sajog, és a lelkem mélyén azt érzem, hogy soha többé nem akarom ezt csinálni. Nem szabad odafigyelni ezekre a hangokra.

Tovább kell mennünk az úton… akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha kedvetlenül kelünk fel már reggel, akkor is, ha legszívesebben kifutnánk ebből a világból, mert úgy érezzük, elegünk van mindenből. Ha torkig vagyunk azzal, hogy mindig mindenért meg kell küzdenünk, ha nemes szándékaink fordítva sülnek el… mennünk kell, mert nem tehetünk mást. Mert úton vagyunk. Mert tudjuk, csak az a megoldás, hogy haladunk. Még pillanatnyi reményvesztettségünkben is tudjuk, vándorlásunknak van értelme és célja.

A labirintus olyan, akár az élet. Bármelyik úton indulsz el, sohasem tudhatod, célhoz vezet-e, vagy zsákutcába jutsz…? De aki bölcs és kitartó, no és van elég ereje is, az végül rátalál a helyes útra, és még idejében eléri azt, amire vágyott.

Valamiféle megnyugvás lehet a befejezés. Valami olyasmi, hogy tudom is én, milyen távon futsz, aztán elérsz a célvonalhoz, és felsóhajtasz: megcsináltam! De nem, soha. Megint újra kell kezdened az egészet.

Van a türelem… A türelem, ami a legértékesebb dolgokhoz szükséges. Kivárni egy szépséges rózsa nyílását. Megvárni egy gondolat szavakká érését. Megalkotni egy sejtelmes mosolyt rejtő képet. Megkomponálni egy zenét, mely a Kedveshez repít. Mind-mind türelem, idő, kitartás. És hit. Hit a szeretetben, a szépségben, a csodában. Hit a türelem gyümölcsében.