Eleinte, amikor átlépjük a képességeink ismert határát, az elménk azonnal jelez. Mivel azt akarja, hogy hagyjuk abba, ránk szabadítja a pánik és a kétely körforgását, amitől az önkínzás fokozódik. Ám ha kitartunk addig a pontig, ahol a fájdalom teljesen beborítja az elmét, képesek leszünk egyetlen dologra összpontosítani. A külvilág megszűnik. A határok feloldódnak, és a lelkünk mélyén megérezzük a kapcsolódást önmagunkhoz és a mindenséghez. Ezt keresetem. A teljes kapcsolódás és erő azon pillanatait, amelyeket ezúttal még mélyebben élhettem át, miközben azon gondolkoztam, honnan jöttem, és mi mindenen mentem keresztül.
