Mielőtt megértenénk a tudományt, természetes azt hinni, hogy Isten teremtette a Világegyetemet. Most már azonban a tudomány meggyőző magyarázatot kínál erre. Mindent tudunk, amit Isten tudhatna, ha létezne. De nem létezik.

A kutatót az egyetemes érvelés érzése tartja hatalmában. Vallásos érzülete a természeti törvények harmóniájának elbűvölő csodálatában ölt formát, ami egy olyan felsőbbrendű intelligenciát tükröz, melyhez képest az emberiség módszeres gondolkodása és tettei teljesen jelentéktelenek. Ez kétségtelenül hasonlít ahhoz, ami minden érában a vallásos lángelméket hatalmában tartotta.

A vallásos ember őszinte abban az értelemben, hogy nem kételkedik az olyan emberfeletti tárgyak és célok létében és jelentőségében, amelyek nem feltételeznek ésszerű alapokat, de nem is alkalmasak rá.

Minél inkább fejlődik az emberiség vallásos világképe, annál inkább úgy tűnik, hogy az őszinte vallásosság nem az élettől, haláltól való félelemben, a vak hitben rejlik, hanem abban a törekvésben, hogy racionális ismereteket szerezzünk.

Ami Istent illeti, az én állásfoglalásom agnosztikus. Meggyőződésem szerint az erkölcsi alapelvek elsődleges fontosságának biztos tudata, ami által az élet jobb és nemesebb, nem igényel egy törvényhozót, főleg nem olyat, aki jutalmazásra vagy büntetésre alapozza törvényeit.

Meglehet, Jézusnál nagyobb dolgokat is véghez tudunk vinni, mert a Bibliában róla írottak költőien kiszínezettek.

Kezdetben az ember minden körülötte lévő tárgyat, melyen korlátlan uralma nem volt, gondolkodó, akaró lénynek nézte, melynek kegyét meg kell nyernie. Mindegyiket megtette kisistennek. Volt annyi istenkéje, hogy se szeri, se száma. Mikor ez kezdett kissé kényelmetlen lenni, s mikor gondolkodása is fejlettebb lett, bizonyos eszmék leszűrésével az istenek számát megcsappantotta. Így lett a panteizmusból polyteizmus, ebből monoteizmus s ebből – ateizmus.

Mire a 22. életévem befejeződött, új ember voltam – ateista. Akkor roppant mohósággal estem neki ateista könyveknek. Ma pedig úgy érzem, mintha ez a reneszánsz ki tudja milyen régen lett volna, ha “istentelen” iratok kerülnek szemem ügyébe, fitymálva félredobom. “Hát érdemes ilyen kérdésben bizonykodni – hiszen tudjuk, ezt már mindnyájan tudjuk ezt már századok óta; gyerekség az egész!” Mintha bizony én is századok óta volnék ateista s nem 4 esztendő óta.

A keresztény mitológia szentháromsága (…) a gondolkodást rabláncra veri, kimondván: “Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is halálos bűn”!

Az “ember” keménynyakú, büszke egy legény. Nemcsak merészen (vagyis elbizakodottan) szembeszáll a végtelennel, sőt még magának is részt tulajdonít belőle.”A lélek halhatatlan!” mondja. Ne firtassuk, hogy mit kelljen léleknek nevezni, csak azt állapítsuk meg, mit jelent az, hogy ez a léleknek nevezett valami halhatatlan. Azt jelenti ugyebár, hogy időben végtelen – de csak az egyik irányba! Mégpedig előremenő irányba. Azt mindenki kell hogy elismerje, hogy visszamenő irányba nagyon is véges – akkor kezdődik, mikor az ember megszületik! Elképzelhet-e olyat, ami egyik irányba véges, a másikba végtelen?! Ez fából vaskarika!