– Talán meg kellene próbálnod hinni Istenben.
– Azt mondod?
– Igen, talán mindannyiunknak hinnie kéne. Az egész emberiségnek.
– Szerintem nem. Szerintem már rég meghalt.

Egy ateista úgy érvel, hogy a világ teljes mértékben, minden részleteiben racionális és logikus: mindennek megvan az okozati és magyarázati láncolata… De ha megkérdezzük azt, hogy miért volt az Ősrobbanás, vagy miért vannak a törvények, akkor azt a választ kapjuk, hogy, nos, ennek nincs oka. Más szóval a fizika törvényei ok nélkül léteznek. Miután azzal érvelt, hogy a világ minden pontjában racionális, az ateista azt állítja, hogy végül is abszurditásra épül.

A félelem szüli a háborúkat, a rasszizmust, a “ki kit győz le” küzdelmet a házaspárok között, a barátságokat tönkretevő rivalizációt, sőt az istenfélelem szüli az ateizmust is.

Lapozd csak fel azt a felkapott prospektust, ami Biblia néven fut! Mi újat írnak benne? (…) Ha valami jó történik: ő akarta így; ha valami rossz: Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ateistának lenni azt jelenti, tudatában kell lenned, hogy amikor meghalsz, tényleg meghalsz. A legtöbbet kell kihoznod abból, amid itt van, és minél nagyobb hatást gyakorolni másokra. Hiszem, hogy csak az utánad hátrahagyott hatás által élsz tovább – ami jelentheti akár a gyermekedet vagy akár a zenélést.

Én nem vágyom a túlvilágra. Úgy értem, elvileg sem. Azt gondolom, hogy ezt az Isten sem kívánja tőlünk. Nem akarlak bántani, nem írom, a te Istened. Nekem nincs Istennel semmi bajom, nem gyűlölöm, hogy nincs.

Nincs Isten, üvöltik egyre hangosabban a tömegek; ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.

Úgy vélem, hogy Magyarországnak elsősorban nem a pénztelenség a legfőbb problémája, hanem az istentelenség, amelyből aztán sorra ágaznak ki a különböző társadalmi bajok.

Még mindig nem hiszek igazán Istenben, nem hiszek egy valós lényben, akinek tervei vannak velünk és kis feladatokat bíz ránk, mint a Cserkészet, hogy érdemjelvényeket nyerjünk az Élet Nagy Kirándulásán.

Ahhoz, hogy létezzen pusztulás és újjászületés, lennie kellene lentnek és fentnek. Lent és fent viszont csupán az emberi agy szüleménye, és csakis az illúzió hazájában létezik. Minden ellentét, fekete és fehér, jó és a rossz csalóka ámítás csupán.

Ötéves korunkban azt kérdezzük:
– Miből lett az asztal?
Tizenöt éves korunkban:
– Miből lett az ember?
Huszonöt éves korunkban:
– Miből lett az Isten?
És mindenkor elfogadjuk, hogy:
– Az asztalt az asztalos csinálta.
De már az emberre azt mondjuk, hogy:
– Magától keletkezett.
Az Istenre meg azt mondjuk:
– Nincs.

A leghitetlenebb szofisták is inkább Isten létét tagadják, mint azt, hogy ő minden tökéletesség, minden tudás és minden szeretet eszménye és megvalósulása. Márpedig hogy adhatna a tökéletesség életet a rossznak, a tudás a hazugságnak, a szeretet a gyűlöletnek és romlottságnak? Az ördög léte csupán mese az emberiség gyermekkorából, abból az időből, amikor a természet világának rontása és csapásai láttára a föld félénk gyermekei azt hitték, hogy két isten van, két teremtő és mindenható szellem, az egyik minden jónak, a másik minden gonosznak forrása; két szinte egyenrangú elv, hiszen Iblisz uralmának számtalan évszázadokig kell tartania, és csak az egek magasságában vívott rettenetes harcok vetnek neki véget.

A vallásos szenvedés egyrészt egyben tényleges szenvedés, másrészt tüntetés tényleges szenvedés ellen. A vallás az elnyomott lények sóhajtása, szív a szívtelen világban, és lélek a lélektelen körülményekben. A népek ópiuma.

Hiszem, hogy ha volna Isten, kevesebb rossz volna a földön, hiszem, hogy ha a rossz jelen van a földön, akkor e felfordulás vagy Istentől ered, vagy Isten nem tudja meggátolni; márpedig nem félek olyan istentől, aki vagy gyenge vagy gonosz, szemébe nevetek, kacagom ostorát.

Az az Isten, akit valónak hiszel, egyrészt tudatlanság, másrészt zsarnokság terméke; amikor az erősebb rabigába akarta hajtani a gyengébbet, bebeszélte neki, hogy Isten áldását adta láncaira, amannak pedig már annyira begyepesedett az agya a sok nélkülözéstől, hogy el is hitte neki. Valamennyi vallás erre a mesére megy vissza, úgyhogy éppoly megvetésre méltó mind, akárcsak a forrásuk, nincs közöttük egy sem, melyről ne ordítana messziről, hogy szemenszedett hazugság; mindegyik tele van olyan misztériumokkal, melyekbe belesápad az ész, olyan tantételekkel, melyek megcsúfolják a természetet, idétlen ceremóniákkal, melyek kacajra fakasztanak.

Az én gondolkodásomban kérdésekre adott válaszokhoz nem szükséges egy transzcendentális lénynek a megfogalmazása. Nyugodtan gondolkodom tovább akkor, amikor bizonyos kérdésre nem találok választ, de odáig soha nem fogok eljutni, mert én magam szégyellném, ha azt a választ kellene adnom egy kérdésre, hogy ez azért van így, mert a Jóisten így akarta. Itt nem lehet megállni. Ez megállítaná az emberiség kultúráját, megállítaná kíváncsiságát, és akkor megszűnne emberiségnek lenni.

Az evolúcióval kapcsolatban rendelkezésünkre álló jelenlegi bizonyítékokat tekintve az evolúció csakis tény lehet, egyébként olyan szélhámosságot kellett volna elkövetnie a teremtőnek, amelyet kevés istenhívő tulajdonítana neki.

Gondoltál már arra a lehetőségre, hogy Isten nem szeret téged? Nem kellesz neki, sőt, több mint valószínű, hogy egyenesen gyűlöl. De nem ez a legnagyobb baj. (…) Hanem az, hogy ő se kell nekünk.

Nem hiszem, hogy létezik egy igazi, gondolkodó Isten, aki feljegyzi minden madár halálát Ausztráliában, vagy minden bogárét Indiában, egy Isten, aki nagy aranykönyvébe beleírja minden bűnünket, és ítélkezik felettünk, amikor meghalunk – nem akarok egy olyan Istenben hinni, aki szándékosan rossz embereket teremt, hogy aztán szándékosan elküldje őket megsülni a pokolba, amelyet szintén ő teremtett -, de azt hiszem, hogy kell lennie ott valaminek.

Nem hiszek a hullarabló vámpírokban, a szellemekben és a szörnyekben. És úgy vélem, jó, hogy ilyesmik nem léteznek, mert szerintem az a jóságos Úr sem létezik, aki meg tudna óvni bennünket tőlük.

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.

A vallás ténylegesen meggyőzte az embereket arról, hogy lakozik az égben egy láthatatlan ember, aki figyeli minden egyes tettedet minden nap minden egyes percében. Ennek a láthatatlan embernek van egy tíz pontból álló listája arról, amit elvár tőled, hogy ne tegyél. És ha mégis elkövetsz akár csak egyet is ebből a tízből, akkor van egy különleges helye, tele füsttel, tűzzel és égető, kínzó testi-lelki gyötrelmekkel, ahova leküld, hogy szenvedj, égj, fuldokolj, sikoltozz és sírj örökkön örökké, az idők végezetéig! De szeret téged! Szeret téged, és pénzre van szüksége. Mindig pénzre van szüksége. Bölcs, tökéletes, hatalmas, mindentudó, de valahogy nem tud bánni a pénzzel.

Nem hiszek az anyaszentegyháznak egyedül üdvözítő mivoltában, sem a társadalom felett való állásának jogosságában. Az egyház bűnös, és törvénye véreskezű.

Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: “Vajon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!”

Vajon olcsó álmokkal és üres hazugságokkal áltatjuk-e magunkat akkor, amidőn azt képzeljük, hogy léteznek az istenek, pedig csak a vak véletlen és a vad változás mozgatja a világot?

Nem hiszek a személyes Istenben, s ezt a felfogásomat sohasem titkoltam el, hanem mindig világosan kifejezésre juttattam. Ha van valami bennem, ami vallásosnak nevezhető, az az a határtalan csodálat, amelyet világunk szerkezete ébreszt bennem, világunké, amennyire azt tudományunk feltárni képes.

El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet vallásos az, akinek van egy csepp humorérzéke is. Kivéve, ha szándékosan szemet huny és erőszakkal tartja csukva a szemét és az eszét.

Morális megfontolásból ateista vagyok – morális megfontolásból. Az a véleményem, hogy egy teremtőt a teremtéséről ismerhetünk meg, és a világ szerintem annyira sajnálatos módon van összerakva, hogy inkább azt hiszem, hogy senki sem csinálta, mintsem hogy abban higgyek, hogy valaki ezt szándékosan tette.

Én ateista vagyok, a lehető legnagyobb mértékig. Sokáig tartott, amíg kimondtam. Már jó pár éve ateista vagyok, de valahogy úgy éreztem, intellektuális felelőtlenség azt mondani, hogy valaki ateista, mert ez valami nem létezéséről a tudásunk. Valahogy jobb volt azt mondani, hogy humanista vagy szabadgondolkodású. Végül úgy döntöttem, hogy én legalább annyira érzelmi lény vagyok, mint gondolkodó, érzelmileg pedig ateista vagyok. Nincs rá bizonyítékom, hogy megmutassam, Isten nem létezik, de ezt olyan erősen gyanítom, hogy nem akarom pazarolni az időmet.

Éppen azért, mert mindenféle vallásos eszme, mindenféle isteneszme vagy akárcsak az istennel való kacérkodás is kimondhatatlan hitványság, amelyet a demokratikus polgárság különös türelemmel (sőt gyakorta még jóindulattal is) fogad, – éppen ezért ez a legveszélyesebb hitványság, a legundorítóbb “métely”. Millió bűnt, szennyet, erőszakot és fizikai ragályt sokkal könnyebben ismer fel a tömeg, és ezért ezek sokkal kevésbé veszélyesek, mint a legdivatosabb “eszmei” köntösbe bújtatott, kifinomult, szellemi isteneszme.

A világ megdöbbenne, ha tudná, hogy tündöklő büszkeségeinek, akár a bölcsesség és erény tekintetében legkiválóbbaknak is milyen nagy hányada teljességgel szkeptikus a vallás tekintetében.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: “a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében”.

Isten ma már nem magyarázat semmire, hanem inkább olyasvalamivé vált, aminek önmagában van szüksége elképesztő mennyiségű magyarázatra.

A világon minden hit koholmányokon alapul. Ez a hit meghatározása: elfogadni azt, amit igaznak gondolunk, de nem lehet bizonyítani.

A kereszténység biztosan túlél még egy évezredet a földön – múzeumban, kitömve.

Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert – bár családom nem volt vallásos – éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert.

Egyetlen nemzet egyetlen geológusa, akit mások komolyan vettek, sem tarthatott helyesnek egy megállapítást, ami a Teremtés könyve szó szerinti értelmezésén alapul.

Akit nem fertőztek meg a kereszténység mémjei, annak végső soron bizarrnak tűnnek ezek az eszmék.

Hány és hány vallás próbálkozik azzal, hogy próféciával alapozza meg helyét a világban! Mennyien hisznek az ilyen próféciákban, akárhányszor bizonyultak is tévesnek, csupán azért, hogy támogatást és erőt meríthessenek belőle. De létezett valaha is vallás, amelyik olyan sikeres és pontos “próféciákra” lett volna képes, mint a tudomány?

A kereszténység furcsa egy vallás. Örökké tartó szenvedés vár mindenkire, aki megkérdőjelezi Isten végtelen szeretetét. (…) “Köszönjük, irgalmas Isten, ezeket a lehetőségeket!”

A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami “idősebb testvér”-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van.

Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: “Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb”? Ehelyett kijelentik: “Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon.” Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fenségességét, amilyennek a modem tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékjait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak.

A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése – már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!

Tételezzük föl, hogy Galilei valóban eretnek volt – hogy nemcsak az égitestek mozgásáról volt véleménye, hanem a mennybemenetelről is eretnek nézeteket vallott. Sőt tegyük fel, hogy istenkáromló volt, és ateista tanokat hirdetett. Ha ezek közül bármelyik vagy mindez együtt igaz lett volna, akkor az egyház teljes joggal szállhatott volna szembe a tanításaival, de még ekkor is hiba lett volna kínzással fenyegetni vagy bebörtönözni őt.

Amikor azt látjuk, hogy a tudósok újra meg újra változtatnak véleményükön a kísérletezés és a matematikai elemzés számára megközelíthető kérdésekben, ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy soha ne adjuk a büntetőbíráskodás hatalmát semmiféle vallási intézmény kezébe, amely kérdőjelek nélkül nyilatkozik az emberi tapasztalatokon túli dolgokról.

Az erkölcs alapjához tartozik, hogy… senkitől se követeljük meg, hogy olyasmiben higgyen, amit nem lehet bebizonyítani, és ne hangoztassunk érthetetlen, a lehetséges tudás határain kívül eső állításokat.

Ha Krisztus isten volt, akkor a keresztre feszítésben nincs méltóság. Egyszerűen nevetséges, mert abban, hogy az Isten elvisel néhány órás szenvedést, nincs semmi hősiesség.

A tegnapi szentbeszédben volt egy ósdi kitétel – egyike azoknak az ostobaságoknak, melyektől a szószék oly gyakran válik ékesszólóvá: Krisztus életét adta az emberiségért. Van ember a földön, aki ezt megtenné? – Férfiak és nők milliói többet tettek; bátran életüket adták azért, hogy egyetlen egyént megmentsenek a veszélytől – és ezzel az örök kárhozatot kockáztatták, mert úgy siettek mások megmentésére, hogy nem rendezték előbb bűneik számláját Istennel.

Bár vannak tudósok, akik hisznek istenben, mégsem hiszem, hogy ők úgy gondolkodnak istenről, ahogy azt a vallásos emberek teszik.

Egy olyan isten, aki kontárkodik a világegyetemmel, abszurd, egy Isten, aki beavatkozott az emberi szabadságba zsarnok. Ha Istent egyedülállónak tekintjük a világban, egy személy, aki egy gondolathoz kapcsolódik, egy ok, amely el van választva az eredményétől, akkor olyan valakivé válik, aki nem önmaga. Egy mindenható, mindentudó zsarnok nem sokban különbözik a földi diktátoroktól, akik mindent, és mindenkit egyszerű fogaskerékké változtatnak egy gépezetben, melyet ők irányítanak. Egy olyan ateizmus, amely visszautasít egy ilyen Istent bőven jogos.

Képzeljük el azokat az embereket, akik elhiszik ezeket a dolgokat, és akik nem szégyellik figyelembe se venni a gondolkodó elmék mindazon felfedezéseit, amelyek a Biblia írása óta születtek. És ezek a tudatlan emberek, a legképzetlenebbek, a legkisebb fantáziájúak, a legkevésbé gondolkodók közöttünk azok, akik minket vezetni akarnak, akik gyenge és gyermeteg hiedelmeiket ránk akarják erőltetni, akik el akarják foglalni iskoláinkat, könyvtárainkat és otthonunkat. Én személy szerint szörnyen zokon veszem.

Minden szektában vannak bolondok, és szélhámosok; miért higgyek rejtélyekben, amit senki nem ért, csak azért, mert olyan emberek írták, akik az őrületet választották inspirációként, és Evangélistáknak mondták magukat?

Nem hiszek semelyik vallásban sem. Semmi közöm a halhatatlansághoz: elég nyomorultak vagyunk ebben az életben is, mindenféle más életen való abszurd spekuláció nélkül is.

Olvassuk csak el a Bibliát a teológia beteges színjátéka nélkül, csak úgy, mint más könyveket, saját értelmünk ítéletére hagyatkozva, a belső hangunkra hallgatva, nem a zajos Bábelre odakint! Legtöbbünknek megvan a megfelelő ítélőképessége. Használni tudjuk, vagy mások kell, hogy etessenek minket, mint a csecsemőket?

Eljött az ideje, hogy az őszinte emberek elítéljék a rossz tanítókat, és megtámadják a hamis Isteneket.

Az a gondolat, hogy egy jó Isten elküldi az embereket égni a pokolba, teljesen elfogadhatatlan számomra. Elmebajos beszéd. Nincs semmi közöm egy ilyen Istenhez.

Ha valaki bebizonyítaná nekem – itt helyben -, hogy Isten teljes fényességében létezik, az nem változtatna egy cseppet sem a viselkedésemen.

Azoknak, akik hisznek Istenben, a nagy kérdések meg vannak válaszolva. Azonban nekünk, akik nem fogadják el rögtön Isten formuláját, a nagy válaszok nem maradnak kőbe vésve. Mi alkalmazkodunk az új helyzetekhez és felfedezésekhez. Mi alakíthatóak vagyunk. A szeretetnek nem kell parancsnak vagy a meggyőzés eszközének lennie. Én a magam Istene vagyok. Azért vagyunk, hogy elfelejtsük az egyház, az állam és az oktatási rendszerünk tanítását. Azért vagyunk, hogy sört igyunk. Azért vagyunk, hogy háborúzzunk. Azért vagyunk, hogy nevessünk, és olyan jól éljük az életünket, hogy a Halál féljen elvinni minket.

Minden tudós tudja, hogy az Újtestamentum erkölcsi rendszere nem tartalmaz olyan elvet, amelyet előzőleg ne fejtettek volna már ki, és hogy az apostoli írások néhány legszebb bekezdései idézetek pogány íróktól. Azt állítani, hogy a Kereszténység olyan emberi erkölcsi igazságokat közvetített, az előbb kifejtettekről való goromba tájékozatlanságot vagy szándékos elhallgatását jelenti.

Ha valami különleges tiszteletet érdemel, akkor az eretnekség az, mivel legigazabb módon szolgálta az emberiséget.

Eddig soha nem definiáltak egy olyan Istent, amely ne lett volna nyilvánvalóan önellentmondásos és képtelen, soha nem írták le Istent olyannak, hogy a fogalom róla az emberi gondolkodás számára lehetséges lenne. Semmilyen filozófia, semelyik vallás nem hozott ilyen jó hírt a világnak, mint az ateizmus hírei.

Az a tény, hogy a Biblia szinte semmit sem előlegez meg a modern tudományból, engem megerősít abban, hogy nem lehet isteni eredetű.

A felismerés, hogy atomokból álló, hallatlanul komplex struktúra vagyunk, nem pedig valamilyen istenség kiáramlása, megtanít az atomok tiszteletére.

Sajnálatosnak tartom a vallásos oktatás ilyen fokú elterjedtségét. (…) Mivel a legtöbb művelt ember szemszögéből nézve ez a tananyag nagyrészt teljes képtelenség, számomra különösen aggasztó, hogy a brit oktatásnak kötelező tantárgya.

Mélységesen vallásos voltam, de 12 éves koromban ennek hirtelen vége szakadt. Azáltal, hogy sok közismert tudományos könyvet olvastam, hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy sok bibliai történet nem lehet igaz. Ez a felismerés tett gyanakvóvá minden hatalommal szemben, és ez a hozzáállás egész életemet végigkíséri.

Nem tudok elképzelni egy olyan Istent, aki jutalmazza és bünteti teremtményeit, vagy olyan akarata van, amilyent mi tapasztalunk magunkban. Nem tudok, és nem is akarok elfogadni egy személyt, aki túléli fizikai halálát; vagy hagyni, hogy a félelemtől, vagy abszurd egoizmustól gyenge lelkek dédelgessenek ilyen gondolatokat.