– Talán meg kellene próbálnod hinni Istenben.
– Azt mondod?
– Igen, talán mindannyiunknak hinnie kéne. Az egész emberiségnek.
– Szerintem nem. Szerintem már rég meghalt.

Egy ateista úgy érvel, hogy a világ teljes mértékben, minden részleteiben racionális és logikus: mindennek megvan az okozati és magyarázati láncolata… De ha megkérdezzük azt, hogy miért volt az Ősrobbanás, vagy miért vannak a törvények, akkor azt a választ kapjuk, hogy, nos, ennek nincs oka. Más szóval a fizika törvényei ok nélkül léteznek. Miután azzal érvelt, hogy a világ minden pontjában racionális, az ateista azt állítja, hogy végül is abszurditásra épül.

A félelem szüli a háborúkat, a rasszizmust, a “ki kit győz le” küzdelmet a házaspárok között, a barátságokat tönkretevő rivalizációt, sőt az istenfélelem szüli az ateizmust is.

Lapozd csak fel azt a felkapott prospektust, ami Biblia néven fut! Mi újat írnak benne? (…) Ha valami jó történik: ő akarta így; ha valami rossz: Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ateistának lenni azt jelenti, tudatában kell lenned, hogy amikor meghalsz, tényleg meghalsz. A legtöbbet kell kihoznod abból, amid itt van, és minél nagyobb hatást gyakorolni másokra. Hiszem, hogy csak az utánad hátrahagyott hatás által élsz tovább – ami jelentheti akár a gyermekedet vagy akár a zenélést.

Én nem vágyom a túlvilágra. Úgy értem, elvileg sem. Azt gondolom, hogy ezt az Isten sem kívánja tőlünk. Nem akarlak bántani, nem írom, a te Istened. Nekem nincs Istennel semmi bajom, nem gyűlölöm, hogy nincs.

Nincs Isten, üvöltik egyre hangosabban a tömegek; ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.

Úgy vélem, hogy Magyarországnak elsősorban nem a pénztelenség a legfőbb problémája, hanem az istentelenség, amelyből aztán sorra ágaznak ki a különböző társadalmi bajok.

Még mindig nem hiszek igazán Istenben, nem hiszek egy valós lényben, akinek tervei vannak velünk és kis feladatokat bíz ránk, mint a Cserkészet, hogy érdemjelvényeket nyerjünk az Élet Nagy Kirándulásán.

Ahhoz, hogy létezzen pusztulás és újjászületés, lennie kellene lentnek és fentnek. Lent és fent viszont csupán az emberi agy szüleménye, és csakis az illúzió hazájában létezik. Minden ellentét, fekete és fehér, jó és a rossz csalóka ámítás csupán.

Ötéves korunkban azt kérdezzük:
– Miből lett az asztal?
Tizenöt éves korunkban:
– Miből lett az ember?
Huszonöt éves korunkban:
– Miből lett az Isten?
És mindenkor elfogadjuk, hogy:
– Az asztalt az asztalos csinálta.
De már az emberre azt mondjuk, hogy:
– Magától keletkezett.
Az Istenre meg azt mondjuk:
– Nincs.

A leghitetlenebb szofisták is inkább Isten létét tagadják, mint azt, hogy ő minden tökéletesség, minden tudás és minden szeretet eszménye és megvalósulása. Márpedig hogy adhatna a tökéletesség életet a rossznak, a tudás a hazugságnak, a szeretet a gyűlöletnek és romlottságnak? Az ördög léte csupán mese az emberiség gyermekkorából, abból az időből, amikor a természet világának rontása és csapásai láttára a föld félénk gyermekei azt hitték, hogy két isten van, két teremtő és mindenható szellem, az egyik minden jónak, a másik minden gonosznak forrása; két szinte egyenrangú elv, hiszen Iblisz uralmának számtalan évszázadokig kell tartania, és csak az egek magasságában vívott rettenetes harcok vetnek neki véget.