S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Történteidből bánsz-e valamit
S a jajokra emlékszel, miket küldtem,
Vagy minek jönni kellett, mit se bánsz
S élsz tovább az Élet fölé kerülten?
Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!
Amikor úgy tűnik, minden rossz,
És a rosszat csak egy rosszabb válthatja fel,
Amikor örömet semmi nem okoz,
Mert többé az öröm sem hoz örömet,
Akkor tudom, hogy elveszítettelek, talán örökre.
Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmetesek a viharok
s én romló törzsű fa vagyok.
Ha hiába remélünk,
Nemcsak megcsalt szivünk – szenved a büszkeségünk,
És legfőbb gondja, hogy kárpótolja magát,
Ha nem is sikerül, színleljük legalább,
Különben pipogyák s gyávák vagyunk – olyan nagy
Hiba szeretni azt, aki bennünket elhagy.
És sokszor átkarollak csendesen,
Szivdobbanásaid busan lesem
És mig a tündérek körüldalolnak,
Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
A szenvedélyes szerelemmel társul néha egy egészen más eredetű érzés is, ti. az érzület megegyezésén alapuló igazi barátság, amely azonban többnyire csak akkor jelentkezik, mikor a valódi szerelem a kielégülésben megszűnt már.
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom…
…Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Az emberi csók egyszerű üzenetváltás, s az ember néha nagyon szomorú üzenetet kap.
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
„Édesem, szeretlek!”
Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Bár az éjben érzelem gyúl
S túlhamar megtér a nap,
Nem csatangolunk ezentúl
Holdas ég alatt.
Szerelemből frigy, borból lesz ecet –
E józanító bús, fanyar ital,
Eltűnvén annak mennyei zamatja,
Ez unt ízével a torkot maratja.
Hallgatjuk a csendet,
Megfulladunk benne,
Mind a ketten tudjuk,
Hogy el van ez már cseszve.
Nem jött utánam
se öröm, se bú.
Egyikből se hagytunk,
elosztottunk mindent.
Nem vagy már szép, nem vagy már jó,
nem vagy már éppen a nekem való,
nem lesz gyerek, nagy ház, autó,
ahogy te élsz, az nekem nem jó,
az nekem nem jó már.