Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.
Kihűlt szerelem idézetek
Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassan eltűnik az a kép, amit mi, nők az elején felépítünk magunknak a párunkról, és vice versa (kölcsönösen). Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amit ők képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív.
Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg… hogy voltál.
Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el!
Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka!
Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni?
Álmokat sohasem lehet fogságban tartani!
Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!
A valóság elillan, minden emlékké válik. Lassan-lassan te is megszűntél vágy lenni – emlék lettél. (…) Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának.
A szerelem, mint egy rossz elem,
kimerült, és kiderül, hogy lyukat mar a szívemen.
Szeretem azt a nőt
Aki melletted lettem
A lebegő hajnali fényt
Mikor ébred a nap
De téged nem.
Nézlek téged, és magamat látom
Holdfény tőrömet a szívedbe mártom
Majd magamba döföm, a létet ellököm
Aztán bamba fejjel megint a sorsot várom.
Nem hallok olyan
gyorsan, ahogy te játszol
– köztünk nincs zene.
Csak szólni kell, ha fáj. Csak mondani kell, miért.
Csak kenyér legyen az asztalon, ami enyém és a tiéd.
Kerülj be hozzám, ha téves úton jársz.
Tudod, ilyen lehetett volna egy elképzelt világ.