Noha már nem tudod a másikat szeretni, a másiktól jól megszokott figyelemenergiára szükséged van. S mivel ezt már szép szóval nem tudod elérni, marad a csúnya. Az örök hűség esküjének árnyékában mindent megteszel, hogy a fájdalom, a düh és a szenvedés által energiát nyerj tőle. Iszonyatos ravaszsággal kínzod a másikat, s csak azért, hogy az egód kielégüljön, hogy megkapja a maga kis figyelemmorzsáit. Ha nincs szerelem, legalább legyen gyűlölet.
Kihűlt szerelem idézetek
Keress, vagy kerülj.
Mindinkább tény vagyok, mint
lény. – Íz. Hang. Égtáj.
Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!
Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.
Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassan eltűnik az a kép, amit mi, nők az elején felépítünk magunknak a párunkról, és vice versa (kölcsönösen). Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amit ők képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív.
Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg… hogy voltál.
Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el!
Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka!
Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni?
Álmokat sohasem lehet fogságban tartani!
Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!
A valóság elillan, minden emlékké válik. Lassan-lassan te is megszűntél vágy lenni – emlék lettél. (…) Nem unalmamban szerettelek, vagy szeszélyből, vagy a magány vett rá. Azért szerettelek, mert minden boldogságnál erősebben vágytam rád. És tudtam, hogy az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy együtt tartsa mindazt, amit a vágy képes kitalálni önmagának.
A szerelem, mint egy rossz elem,
kimerült, és kiderül, hogy lyukat mar a szívemen.
Szeretem azt a nőt
Aki melletted lettem
A lebegő hajnali fényt
Mikor ébred a nap
De téged nem.