Mi a különbség a hős és a gyáva között? Semmi. Mindketten ugyanazt érzik belül: félnek a haláltól és a fájdalomtól. Amit a hős tesz, az teszi hőssé. És amit a másik nem tesz meg, teszi gyávává.

Amikor valaki megtalálja az útját, nem szabad félnie. Elég bátornak kell lennie hozzá, hogy rossz lépéseket tegyen. A csalódás, a vereség, a csüggedés mind-mind Isten eszköze, hogy általuk megmutassa nekünk az utat.

Olyan nagy ára van annak, ha teljes emberek akarunk lenni, hogy csak kevesekben van annyi szeretet és bátorság, hogy megfizesse ezt az árat. Teljesen fel kell hagynunk a biztonság keresésével, és forrón üdvözölnünk kell az élet kockázatait. Úgy kell átölelni az életet, mint a szeretőnket.

Nem az a bátor, aki nem fél. (…) Aki nem fél, az csak vakmerő, vagy meggondolatlan, vagy pedig kevés az információja a szituációról. Az a bátor, aki tudja, mi vár rá, fél, és mégis bevállalja a helyzetet, szembenéz vele, nekimegy.

Olyasmi volt ez is, amilyen az eddigi egész életem – sosem voltam elég erős ahhoz, hogy megküzdjek a rajtam kívülálló dolgokkal, hogy megtámadjam vagy lehagyjam ellenségeimet. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi voltam és gyenge, s az egyetlen dolog, amire képes voltam, az a kitartás. Az állhatatosság. A túlélés. Mostanáig ez elég volt. Ma is elegendőnek kell lennie. Kibírom, amíg a segítség meg nem érkezik.

Mindig erőt, bátorságot és önbizalmat nyerünk, amikor szembe kell néznünk félelmeinkkel. Azt kell mondanunk magunknak: “Átéltem ezt a szörnyűséget. Most már elboldogulok bármivel, ami csak jöhet.” Meg kell tudnunk tenni azt is, amiről azt hisszük, képtelenek vagyunk rá.

A világban nincs hely a gyáváknak. Készen kell állnunk a megpróbáltatásra, a fájdalomra és a halálra – a miénk nem kevésbé nemes, csak mert nem kíséri dobszó, amikor kimenetelünk mindennapi küzdelmeink csataterére, és nem fogad üdvözlő tömeg, amikor megtérünk mindennapi győzelmeink vagy veszteségeink színteréről.

Vannak, akik természetüknél fogva fütyülnek a veszélyre. Ezt nem tartom érdemnek. Nagyobb érdemnek tartom azoknak a bátorságát, akik félnek. Én ebben az értelemben, nem vagyok bátor, mert nem félek.

Ha harcoltok, talán meghaltok. Fussatok el, és élni fogtok egy ideig. És mikor végül ágyatokban meghaltok, vajon elcserélnétek-e a közben eltelt napokat, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer ide visszatérjetek, és odakiáltsátok az ellenségeinknek, hogy bár életünket elveheti, de szabadságunkat soha!

Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére, akkor találjuk meg az élet kincseit. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.

Mindig az erősebbnek van igaza. És ebben az esetben, paradox módon, a gyávák a bátrabbak, és ők tudják keresztülvinni az elképzeléseiket.

Ahhoz, hogy legyőzd a félelmed, rá kell ébredned, hogy nincs menekvés attól, amitől rettegsz. Fel kell szívnod önmagadba. Élj vele! Ízleld meg! Értsd meg! És kerekedj felül rajta!

A hűség és az odaadás bátorsághoz vezet. A bátorság az önfeláldozás szellemét alakítja ki. Az önfeláldozás szelleme pedig megteremti a szeretet erejébe vetett hitet.

Az a bátorság, hogy az ember azt csinálja, amit akar, attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok venni, és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső.

Ha egy lovas leesik a lováról, és nem pattan vissza rá azonnal, soha többet nem lesz mersze ráülni.

Vannak olyan pillanatok, mikor a nyulak oroszlánná változnak és a középszerű figurákból hősök lesznek. Az úgynevezett “kisembernek” mindig nyitva áll a lehetőség, hogy örökre fennmaradjon a neve, csak egy valami kell hozzá: bátorság… és talán még valami! A megfelelő pillanat! Ha egy ember régóta tervez valamit, s eljön a megfelelő pillanat, akkor már nem mérlegel – ezzel túl sok idő menne el – hanem cselekszik.

Ha valaki annyi bátorságot visz bele az életbe, hogy a világ nem is tudja megtörni, csak úgy, ha megöli, akkor bizony meg is öli. Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat és nemeslelkűeket és bátrakat egyformán.

A valódi hősiesség esszenciája az állhatatosság. Mindenkiben megvan a nagyság indíttatása, az arra való alkalmasság. Ám miután eltökélten törekszel arra, hogy nagy leszel, vesd alá magad, és meg ne próbálj a világgal megbékélni! A hősies nem lehet közönséges, és a közönséges sem hősies.

A bátorság nem más, mint a siker és a tragédia varázslatos keveréke. Egy férfi mindig megteszi, amit meg kell tennie. Még akkor is, ha ez ellenkezik a személyes meggyőződésével. És közben legyőzi az akadályokat és a veszélyeket és a külső nyomást. Ez képezi minden erkölcs alapját.

Megvizsgálni, meggondolni, számítgatni, mérlegelni: szükséges műveletek – bizonyára azok. De aztán el kell határoznunk magunkat, s cselekednünk kell, anélkül hogy sokat törődnénk, honnan fúj a szél, és milyen felhők vonulnak.

Tartsd észben, hogy sok ember hal meg a hitéért; tulajdonképpen elég mindennapos jelenség. A valódi bátorság az, ha életben maradsz, és szenvedsz azért, amiben hiszel.