Gyermekkorom óta az volt az álmom, hogy a szeretet és a zene hatalmával egyesítsem a földön élő embereket.
Az álmokról szóló idézetek a vágyak, a remény és a képzelet különleges világába vezetnek. Ezek a gondolatok arra inspirálnak, hogy higgyünk a céljainkban, és bátran kövessük a szívünk vágyait.
Az emberek szeretnek álomvilágot építeni maguk köré, és azt gondolják, hogy az úgy majd rendben is lesz. Szeretnek elkábulni a saját hitüktől, és maguknak azt bebeszélni, hogy a dolgok voltaképpen nem is alakulhatnak másként. Aztán csalódnak. Természetesen, mert az álmok és a szép elképzelések csak ritkán járnak kéz a kézben a valósággal. A deliráló fantázia és a vak romantika -mégha jó szándékú is- remekül “mutatnak” egy sodró cselekményű regény lapjain, ám a legkevésbé sem hatékonyak a valóságban. Emiatt nem szeretik, ha valaki tárgyilagos. Ha az a másik a jelen adottságaival és lehetőségeivel is számol, s ezáltal egyrészt kevesebbet csalódik, másrészt hatékonyabban építi az életét. Jobban halad, aki nem csak előre, egy általa kreált ideába, hanem oldalra, vagy hátra is néz.
A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserű haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.
Az idő nem más, mint fikció, emberi kitalálás, csinálmány. Az álom egy suhanó másodpercébe például hosszú esztendők íze, eseménye fér el.
Az álom a tudattalanunk független tevékenységén alapuló automatikus folyamat, amely éppen úgy mentes az akaratunktól, mint mondjuk az emésztés élettani folyamata. Ezért abszolút objektív pszichés folyamattal van dolgunk, amelynek természetéből objektív következtetéseket vonhatunk le a valóban fennálló pszichés állapotunkról.














