Egy vb-címet megtartani mindig sokkal nehezebb, mint megnyerni azt. 1999-ben Eddie Irvine előtt lettem összetett világbajnok. Abban az évben mindössze két pont döntött a javamra az összetett versenyben. Minden az utolsó futamon, a Japán Nagydíjon dőlt el. Irvine a zárófutamra négy pont előnnyel érkezett, aztán mégis én nyertem Szuzukában, és újra világbajnok lettem.

Daviddel a karrierünk alatt kemény fizikai és pszichikai verseny folyt. Mióta mindketten kiszálltunk az autóból a viszonyunk átalakult, megszelídült. Csak azt sajnálom, hogy semmi időnk nincs összejárni, haverkodni. Coulthard nagyszerű ember, remek üzletember, ő is rengeteget dolgozik.

Rengeteg fantasztikus és kemény ellenféllel hozott össze a sors. Olyanokkal, akikkel tized- vagy századmásodpercekért harcoltunk. Elég, ha csak a csapattársaimra gondolok: Ayrton Senna, Nigel Mansell, Martin Brundle, Johnny Herbert, David Coulthard. Elképesztő névsor, nem? Ami pedig Schumachert illeti, ő volt a legnagyobb ellenfelem.

Gyerekként szinte a létező összes sportot kipróbáltam a jégkorongtól a labdarúgásig, de mindenben lassúnak bizonyultam. Akkor döntöttem el, hogy kell alám egy motor. Ekkor érkeztem meg a természetes környezetembe, a siker lehetősége pedig még jobban motivált. Szerelem volt ez első látásra, de a családnak nagy áldozatokat kellett hoznia, hogy támogatni tudjanak.

A mai világbajnokságban Lewis Hamilton és a többi fő esélyes 22 versenyen szerepel, de csak a Formula-1-ben. Nem túraautóznak mellette, nem mennek GT-ben, IndyCarban, Can-Amben. A nyomás manapság kisebb. Természetesen bejárnak a gyárba és szimulátoroznak, de ez nem ugyanaz. Más világ.

Egy dolgot megígérhetek: ha 20 év múlva visszatekintek a sportra, egyetlen fiatal versenyzőt sem fogok leszólni, aki áttörést és sikereket ér el. Mert szerintem idősebb versenyzőként mindannyiunknak felelőssége, hogy fényt mutassunk és bátorítást adjunk nekik. Jönni fog ugyanis valaki, legyen az akár Max Verstappen, akár valaki más, aki célba veszi az én rekordjaimat is. Teljesen hibás hozzáállás abban bízni, hogy nem dönti azokat meg senki. Ehelyett biztatnunk kell majd ezeket a versenyzőket, hogy a bennük lakozó teljes potenciált ki tudják aknázni. Ha pedig ez azt eredményezi, hogy felülírják a rekordjainkat, az elképesztő lesz.

Minden sportban gyakori beszédtéma, hogy ki minden idők legjobbja, de szerintem szinte lehetetlen összehasonlítani az egyéneket. Nem is csak a különböző korok miatt, hanem azért, mert emberként is fejlődünk. Én egyáltalán nem tartom fontosnak egymás méregetését. Ami számomra fontos, az az utazás: büszke vagyok arra, hogy az itt eltöltött időm alatt mi mindenre voltam képes, mi mindenen mentem keresztül. Ezalatt rengeteg hibát is elkövettem, de ilyen az élet – mindannyian hibázunk.

Tény, hogy elbuktam, hiszen az volt a küldetésem, a célom, hogy világbajnokságot nyerek a Ferrarival. Elbuktam, hiszen ez nem sikerült. Voltak dolgok, amiket jobban is csinálhattam volna, dolgok, amiket talán már korábban is észrevehettem volna, harcok, amikbe talán nem kellett volna beleállnom. Ugyanakkor minden, ami történt, hozzájárult, hogy az legyek, aki most vagyok

Az az általános vélekedés, hogy a győzelem a versenyző érdeme, a vereség viszont az autó hibája. A versenyzésben az egyik legnehezebb dolog megtanulni, hogy győzni és veszíteni is együtt, csapatként kell. Ha valaki eljut erre a szintre, az máris fél sikernek számít.

A külvilág mindig csak a versenyzőkről beszél, de a szenvedély az egész csapatban ugyanolyan nagy kell hogy legyen – és ez az autóversenyzés világára általánosan vonatkozik, nem csak az F1-re.