Volt ez a két kissrác, Ian és Taylor, akik nemrégiben haltak meg rákban, és miközben forgattunk, kapcsolatba léptek velem. Mindketten végső stádiumban voltak, és a szüleik elmesélték, hogy még addig mindenképpen ki akarnak tartani, amíg ezt a filmet be nem mutatják. Ha most visszagondolok, eszembe jut, hogy gyerekként én magam is hogy vártam a karácsonyt, vagy a szülinapomat, hogy kipróbálhassak egy játékot vagy egy videojátékot, tényleg csak azért a pillanatért éltem. Szóval lélekben újra gyerekké váltam, csak hogy megtapasztaljam, mennyire várta ez a két kissrác ezt a filmet.

A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. (…) És a Csoda teljesíti.