Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.
Emlékezés idézetek
Az emlékezet az egyik legnagyobb adomány, amivel nem csak mi emberek, hanem az állatok is bírnak.
Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppen azért van szükség bocsánatodra, mert nem tudod feledni, ami történt, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartja a fájdalmat, hogy a kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fájdalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsátásra.
Ha a múltról beszélünk, mindig hamisan keverjük a kártyát.
A legsúlyosabb probléma (…) az, hogy az az emlékezetpolitika, mely folytonosan az erőszakos eseményekben elhalt, elpusztított emberi lényekre hivatkozik, mindent homogenizáló, mindent átfogni kívánó diskurzusával épphogy kiüríti, lényegtelenné teszi az emlékezés terének személyességét, éppen csak az emberi egyszeriséget és megismételhetetlenséget hagyja figyelmen kívül.
A történelem emlékezete nem használ a kondíciónak.
Létkérdés számunkra, miként őrizzük meg kincseinket, és hogyan tudjuk felmutatni őket a világnak.
Az emlékekre épül az értelmünk. Ha nem bírunk szembenézni vele, magát az értelmünket tagadjuk meg.
Az emlékek lehetnek gonoszak, visszataszítóak, enyhén brutálisak. Akár a gyerekek.
Emlékszik? Oh, én nem tenném! Emlékezni veszélyes! A múlt nyugtalanító, aggasztó.
Csalóka az emlékezet! Az egyik percben beleveszel az örömök kavalkádjába, gyerekkori illatok vesznek körül, a kamaszkor fényreklámja, szentimentális szirup…aztán oda jutsz, ahová pedig nem is akartál menni…valahová, ahol sötét és hideg van, kínos, zavaros dolgokkal szembesülsz, melyek remélted, már feledésbe merültek.
Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni.
Úgy tűnik, a múlt néha felüti a fejét, akár van hozzá kedvünk, akár nincs.
Ahol megszűnik a részvét, ott megszűnik az emlékezés is.
A gyermek akkor emlékezik rád holnap, ha ma vagy vele.
Gyermekkorunk jelei ott maradnak életünk helyszínein, ahogy a virág illata is ott marad a szobában, amit díszített.
Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
A rossz emlékek is lehetnek jók.
És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen.
Legboldogabb az az ember, ki életének végét a kezdetével kapcsolatba tudja hozni.
A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.
Minél távolabb vagyunk az otthonunktól, annál többet gondolunk rá. A nap melegére sem akkor emlékezünk, mikor éppen süt, hanem akkor, ha nagy sötét felhők járnak felettünk.
Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.
A pillanat, amit átélsz, örökre benned marad.
Minden, minden elmúlt! Semmi jele annak a volt világnak, egyetlen szívdobbanás sem maradt akkori érzéseimből. Mintha kísértet volnék, amely visszatér kiégett, romos kastélyába, dús fejedelem korában maga építette, tündöklőn fölékesített palotájába, amelyet haldoklásában is reménnyel telve hagyott szeretett fiára.
Hát ilyen volt a Te arcod. Visszatükröződött és megszépült benne a világ.
A múltnak annyi emléke rajzik föl, amikor egy kedves teremtés arcvonásait igyekszünk képzeletünkben föleleveníteni, hogy ezeken az emlékeken keresztül zavarosan látjuk őket, mintha könnyfátyol borulna szemünkre. Ezek a képzelet könnyei.
Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni! Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!
A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretek számára a könyv biztosabb otthont nyújt. Az én fejemben bármilyen könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. Így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek, könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
Az életben minden a sors építménye, beékelődve az idő falaiba. Ne nézz gyászos képpel a múltba, mert soha többé nem jön vissza.
A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.
Az emlékezet gyengül! Ez így van, ha nem gyakorolod.
Tudja, az a fura, hogy valamire emlékszik az ember, valamire nem. Emlékszem a legelső buszozásomra az iskolába, jól emlékszem. Igazán fura, mik maradnak meg az ember fejében. A születésemre például nem emlékszem. És nem bírom felidézni az első karácsonyi ajándékomat, vagy hogy mikor vittek először a folyópartra piknikre. Viszont arra jól emlékszem, mikor hallottam először a világ legédesebb hangját. Sose láttam olyan szépet életemben, mint az a kislány. Olyan volt, mint egy angyal. (…) Attól kezdve mindig együtt voltunk, úgy voltunk, mint a borsó meg a héja.
Végignéztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét, most is pontosan emlékszem rá, de elfelejtettem minden az előtt látott napfelkeltét. Akkor utoljára úgy bámultam a hajnal fenséges csodáját, mintha először látnám. Azután búcsút vettem a napvilágtól, hogy azzá lehessek, ami ma vagyok.
Az embert megigézi az örökkévalóság. Azt kérdezzük hát: visszhangot vernek-e tetteink a századok során? Hallják-e nevünket idegenek, ha már rég nem leszünk? Kérdezik-e majd, kik voltunk? Milyen bátran küzdöttünk, milyen lángolóan szerettünk?
Az emlékezés rokona az igazságnak, de nem ikertestvére.