Három év múlva már senki nem fog emlékezni rám.
– mondta néhány nappal a halála előtt.
Emlékezés idézetek
Aki tekintélyre hivatkozva vitatkozik, az nem az eszét, inkább az emlékezetét használja.
Férfi lett. Abból is igazán megnyerő. És, habár minden porcikájában gyűlölöm, nincs részem, mely ne emlékezne arra, miképpen szerettem őt.
A csodálatos csillaghegyi strandon átúszkált nyári hónapok éppen olyan gyönyörű emlékek számomra, mint a helsinki olimpia magyar napjai, a tizenhat aranyérem, amelyek között ott volt az enyém is.
Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket.
Nem érdekes? Ha föllobban bennünk egy emlék vagy kérdés, elkezdenek üzenni a könyvek. Észrevetted már?
Amikor az ember visszatekint a már megtett hosszú útra, minden a helyére kerül.
Én hiszem, hogy a holtak békességben nyugszanak, de nem szabad a nevüket léhán a szájunkra vennünk.
Régi, kockás, elsárgult levélpapírok, de a betűk úgy élnek, mintha tegnap íródtak volna, s mögöttük felállnak idők és elmúlt emberek.
A tetteink azok, amelyekre sokáig emlékeznek majd, miután mi nem leszünk.
A gyerekkori emlékeim annyira mélyen megmaradtak, hogy most is könnyes lesz a szemem, ha például a parádfürdői Ilona forrásra vagy a bükki kalandokra gondolok.
A magyar gyerekek példaképe akarok lenni, de ha lehetséges, akkor az egész világé! Azt akarom, hogy száz év múlva is emlékezzenek rám!
Az embernek csak akkor jutnak eszébe a jó dolgok, amikor végleges búcsút vesz a másiktól.
Alighanem mégsem az ajándékok teszik az ünnepet ünneppé. A karácsonyfára emlékszem, a díszekre, még ma is ennyi év távlatából. Egy picinyke sárga és egy még kisebb, teáskanna formájú volt a kedvencem. Az ünnep hangulatára emlékszem.
Az emlékek itt zsonganak körülöttünk, és felettük vidáman vagy sírva, imádkozva vagy temetve, de ott leng-bong a sok elmúlt harangszó, és láthatatlan szárnyával megérinti az öreg szíveket.
A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmű, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE.
Talán nemcsak az emlékezet rostáján hullanak át a múlt forgácsai, hanem a valóságból is törli őket az idő.
Mit ér, ha az utánad következő korok megemlékeznek rólad, amikor a korábbiak nem emlegettek, jóllehet akkor sem éltek kevesebben, sőt bizonyára derekabb férfiak voltak?
