Nincs semmi elszomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban.
Emlékezés idézetek
A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben!
Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre. De más karácsonyesték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis – mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket.
Nem fűzött össze bennünket barátság,
és karom éjjel mégis átkarolt.
S mikor már bebújtunk a közös ágyba,
messzebb voltunk egymástól, mint a hold.
Az emlékezet tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Pillanatok és érzések, borostyánba ragadva, értelemszálakon felfüggesztve. Ha valakit megfosztunk az emlékeitől, mindenétől megfosztjuk.
Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.
Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg.
Sebesen tért vissza a múltam, és túl lassan tartott hazafelé a jövőm.
Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el nem hinnétek. Mindazok a pillanatok örökre el fognak veszni, mint megannyi könnycsepp az esőben.
Egy napon, ha majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.
Amíg te használod az emlékeidet, szabad vagy. Amikor azok használnak téged, fogoly.
Ha kopogtat az ajtódon a múlt, küldd haza, elkésett.
Örökre szép,
Mi szép volt egykoron!
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne…
Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.
Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti.
Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek –
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet.
Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.
És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.
Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van.