Nincs nagyobb fájdalom, mint emlékezni a boldog időkre a bajban.
Emlékezés idézetek
A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll.
Nem a szomorúság ríkatta meg, hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál utcába, az erődök alá, a kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon, és azoknak kellett az eperfalevél, és Csele gigerli volt, és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással tönkretenni, és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött, s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor nekimegy a hasábfának, és apróra metéli.
Fogtuk egymás kezét, amíg átfutott a tájon s a szívünkön s könnyes szemünkön az emlékezés.
Azt szeretném, hogy ne csak az eredményeim miatt emlékezzenek rám, hanem elsősorban jó emberként.
Az együtt töltött évünk volt életem legszebb időszaka. Minden emlékünkre szeretettel gondoltam vissza. Ezerszer felidéztem őket. Csak hogy közel érezzem őt magamhoz. Hogy mindig az első helyen legyen a gondolataim közt.
Emlékeztem még a napszagú bőrömre és a víz puha ölelésére, amely mindig körülölelt. Az elmúlt években számtalan partnál és strandnál megfürödtem, és bár az óceán csodálatos és semmihez nem hasonlíthatóan pompás, grandiózus, a Balaton… valahogy más. Mindig ismerősként köszönt, soha nem felejt. Mintha olyan titkokat őrizne, amelyeket csak mi ketten ismerünk. A gyerekkorom nevetéseit, a kamaszkorom dacos délutánjait. Az örömünket, a nehézségeinket, a könnyeinket. A Balatonban mindez benne van. A soha el nem múló emlékeink őrzője. A víz csendesen folyik át az ujjaink között, ismerősen, szeretettel tele.
Kérdezz csak bármelyik versenyről, és valószínűleg fel tudom idézni. Majdnem mindet. A gokartos időkből, a Forma–Fordból, Forma–3-ból, az első évemből a Forma–1-ben. Hihetetlen, mikre nem képes emlékezni az ember. Gyakran az egész életére. És a versenyzés az én életemet, nem csupán a karrieremet jelenti.
Három év múlva már senki nem fog emlékezni rám.
– mondta néhány nappal a halála előtt.
Aki tekintélyre hivatkozva vitatkozik, az nem az eszét, inkább az emlékezetét használja.
Férfi lett. Abból is igazán megnyerő. És, habár minden porcikájában gyűlölöm, nincs részem, mely ne emlékezne arra, miképpen szerettem őt.
A csodálatos csillaghegyi strandon átúszkált nyári hónapok éppen olyan gyönyörű emlékek számomra, mint a helsinki olimpia magyar napjai, a tizenhat aranyérem, amelyek között ott volt az enyém is.
Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket.
Az emlékezet egy folyó, amely mindig visszafelé folyik.
Nem érdekes? Ha föllobban bennünk egy emlék vagy kérdés, elkezdenek üzenni a könyvek. Észrevetted már?
Az emlékezés hidat ver a múlt és a jelen közé.
Amikor az ember visszatekint a már megtett hosszú útra, minden a helyére kerül.
Én hiszem, hogy a holtak békességben nyugszanak, de nem szabad a nevüket léhán a szájunkra vennünk.
Régi, kockás, elsárgult levélpapírok, de a betűk úgy élnek, mintha tegnap íródtak volna, s mögöttük felállnak idők és elmúlt emberek.
A tetteink azok, amelyekre sokáig emlékeznek majd, miután mi nem leszünk.
