Nem hallgathatom el, hogy magam is a trianoni történelmi gyalázatot sirató, hazaszeretetre nevelt, erős magyar identitástudatú pszichológus vagyok. Személyes gyászom is benne foglalt. Nagyapámat egy igazságtalanul elítélő kommunista rezsim a Trianont sirató hazafias verseiért meghurcolta, halálba kergette. Ő volt az, aki engem a magyar nyelv szépségeire tanított, velem verselt, gyermekkorom fénylő emléke. Bűnévé tették, hogy versesköteteiben gyászolt, és segítette a kollektív gyászt ilyen sorokkal:
„Szőke Tisza haragjában megárad
Szilaj habja átszakítja a gátat.
Haragszik, mert azt végezték felőle
Hogy a magyar az oláhnak, csehnek, rácnak adjon jussot
belőle.
Tisza vizét magyar könnycsepp táplálja.
Nem is volt, de nem is lesz más gazdája.
Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak,
De a Tisza minden cseppje, mindörökre csak megmarad
magyarnak.”
