Nekem a legtöbb filmben szerencsém volt, mert olyan szerepeket osztottak rám, amik alkatilag nagyon passzoltak hozzám, így teljesen természetes módon tudtam játszani, és pontosan éreztem, mik az elvárások velem szemben.
Színészet idézetek
Ha tudom, hogy egy rendező tehetséges, akkor meg kell bízzak benne, akkor is, ha kritizál, vagy ha máshova szeretné helyezni a hangsúlyokat az általam játszott karakterben.
Én 35 éves koromig egy árva fillér nélkül csináltam a színházat. Annyira keveset kerestem, hogy azt ember nem tudja elképzelni, de nem adtam fel. De 35-től 60 éves koromig mindent bepótoltam, anyagilag is.
Ha megkérdezik tőlem, hogy mit érzek életem legnagyobb sikerének, akkor először egyértelműen a három gyerekem jut eszembe. Ők az életem legnagyobb sikere. A második legnagyobb siker pedig az, hogy színész lettem. Ez is nagy siker, mert nem vettek fel a Színművészetire, és egy másik utat járva értem el azt, ahol most tartok.
Gyűjtögető típus vagyok. Ha valami kedves a számomra, akkor azt elrakom, lehet az egy forgatókönyv vagy egy speciális kellék egy színházi előadásról.
Patrick Duffy nagyon profi, nagyon precíz, és mindig tudta, mit akar csinálni abban a kis jelenetben, ami közös volt nekünk, így kiválóan alakított a filmben. Magánemberként is nagyon szimpatikus volt. Az egyik forgatás alkalmával volt egy körülbelül 15 perces szünetem, amikor nem kellett beállnom, ő pedig ott ült, várva a jelenetére. Leültem mellé, és egy picit dumáltunk. Szerény angoltudással, tolmács nélkül kérdezgettem az életéről, és közben úgy éreztem, jól megvagyunk. Aztán volt egy jópofa sztorink, kitaláltuk, hogy csináljanak egy közös képet rólunk, mégiscsak ő a sztárszereplő, én pedig a főszereplő. Ekkor megjegyeztem, hogy „Iszonyú magas vagy hozzám, Patrik, ne haragudj, ez nagyon nem oké.” Mire ő a botjára támaszkodott, és leguggolt vagy letérdelt, és azt mondta: „Na jól van, lejövök a te szintedre.”
Nagyon jó érzés, ha elismerik az ember munkáját, de engem sosem a díjak ösztönöztek. Mindig az volt a legfontosabb, hogy olyan szerepeket kapjak, amikben igazán önmagamat adhatom és fejlődhetek. A díjak szuperek, de nem ezek határozzák meg, hogy ki is vagyok valójában.
Bármilyen magabiztos voltam, tudtam, hogy egy észrevétel Katherine Hepburntől azért nekem sem árt.
– Ott van a kamera – mondta. – Az a masina biztosítja a megélhetésedet. Amit csinálsz, az jó. De ha háttal a kamerának játszod végig a jelenetet, akkor ellopom tőled a show-t. Persze lehet, hogy így is, úgy is ellopom, de mégis. És ne színészkedj. Jó hangod van. Szép, nagy a fejed, széles a vállad, és van benned erő, tartás. Legyél olyan, mint Spencer Tracy vagy Humphrey Bogart. Ne játssz. Csak egyszerűen legyél az, aki vagy. Csak mondd a szöveged. Ezek a saját szavaid. Te vagy Oroszlánszívű Richárd.
Ha belegondolok, hány munkatársam számított akkoriban rám – a színésztársaim, a rendező, a producerek, a világosítók, az ügynökeim –, hogy végigcsinálom a forgatást. Milyen felelőtlenül visszaéltem az idejükkel, a tehetségükkel. Milyen – nincs rá jobb szó – otromba bunkó voltam. Nincs arrogánsabb népség az alkoholistáknál. De ideje volt, hogy végre szembesüljek a valósággal.
A miniszter félrelép-nél mosolyogni is tilos volt. A mosolyt nagyon kevés választja el a röhögéstől. Ha jól játszottunk a próbák alatt, akkor a stáb elkezdett kacarászni, de a forgatás alatt mukkanni sem volt szabad.
A Sose halunk meg egyik legmegrendítőbb jelenete a menyasszonyi ruhabolt Monori Lilivel. Ördögi humora van, és ördögien nagy színésznő. Gyönyörű emlék, ahogy ott közösen énekeltünk, pedig akkor még egyáltalán nem tudtam énekelni.
Utálok a szabadban, külső felvételen dolgozni, mert a környezet elvonja az ember figyelmét. Az elmélyülést meg az ihletet elfújja a szél.
Sohase tanultam a színészetet, de gyermekkoromban olyan szerencsés voltam, hogy nagy színészek játékának légkörében éltem: tudásuk és tapasztalatuk hatott rám, sokat átvehettem belőle.
Shakespeare sajátos, hetvenkedő színészi stílust igényel: ezt a stílust nem szeretem, és nem is érdekel. Úgy érzem, mintha professzor fejtegetéseit hallgatnám a katedráról. […] Nem szeretem Shakespeare-ben azt sem, hogy királyokról, királynőkről, előkelő emberekről és becsületükről szólnak történetei. Lehet, hogy ennek pszichológiai oka van – lehet, hogy ellenérzésem különcségemből fakad. A mindennapi megélhetésért folytatott küzdelemben ritkán volt értéke a becsületnek. Nem tudom azonosítani magam egy herceg gondjával. Hamlet anyja felőlem bárkivel lefeküdhet a királyi udvarban, és hidegen hagyna az is, hogy Hamlet feltehetőleg gyötrődik emiatt.
Nehéz természetesen játszani, ha közben semmi sem foglalkoztatja az ember agyát. Például nehéz mást hallgatni a színpadon; az amatőr hajlamos rá, hogy túlságosan odafigyeljen.
Nekem is ugyanakkora egóm van, mint bárki másnak. Elvárom, hogy megfelelő körülményeket biztosítanak a forgatáson, és kellő figyelmet kapjon a színészi munka is. Néha ez háttérbe szorul a technikai összetevők miatt, és szinte mellékesen kezelik a mi feladatunkat.
Bármelyik színészt érdekes figyelni munka közben, és az, hogy mekkora sztárok, igazán csak akkor merül fel, amikor először találkozol velük. A nagyon ismert emberek mindenkire hatással vannak. De amikor elkezdtek együtt dolgozni, akkor az már a munkáról szól, és nem számít, hogy mit gondoltál róluk korábban.
Azt mondják, hogy a színészi játékom nagyon vidám, élénk és üdítő, és ezt az olasz apámra vezetik vissza. Ez azonban téves következtetés. Apám egyáltalán nem beszélt, csak olvasott és tanult. Anyámnak volt ilyen temperamentuma, mindezt tőle örököltem. Ő akarta, hogy színész legyek.
A karrieremet Tarzanként, csimpánzokkal kezdtem, és épp leszerződtem egy tehenes filmre, szóval azt mondtam Bessonnak, most nem akarok delfinekkel dolgozni, elég volt az állatokból!
-mondta arról, hogy miért nem vállalta el A nagy kékség című filmet.
Számomra a rendező olyan, mint egy apafigura. Egy pótapa. Nem hasonlítgatok, hogy kivel milyen volt korábban a munka, nekem az a dolgom, hogy figyeljek a rendezőmre, és a lehető legjobbat nyújtsam neki. A forgatás olyan, mintha része lennél egy családnak.
A színészet nem csupán szakma, hanem hivatás, életérzés és a világ megértésének egy különleges módja.
Ebben a gyűjteményben a színészettel kapcsolatos legemlékezetesebb idézeteket találod. Hazai és külföldi színészek gondolatai a szerepbe bújásról, az előadóművészetről, a tehetségről, a munkafolyamatokról, a közönséggel való kapcsolatról, a színpad varázsáról, a filmezés kihívásairól, a hitelességről, a kreativitásról és a szenvedélyről.
Ezek a bölcsességek bepillantást engednek a színészek belső világába, a próbák izgalmába és az előadások eufóriájába.
Merülj el a színészetről szóló idézetekben, ha érdekel a színház vagy a film világa iránt, ha inspirációt keresel a saját kreatív munkádhoz, vagy ha szeretnéd jobban megérteni ennek a különleges hivatásnak a mélységeit.