Majdnem, hogy éheztek a szüleim, de arról mindig gondoskodtak, hogy nekem és a húgomnak legyen mit ennünk. Ebben a környezetben a színészkedés luxusnak számított, mégis, amikor ifjú gimnazista koromban az angoltanárom kiválasztott egy iskolai darabban az igazi hülyegyerek szerepére, én nem sértésnek vettem, hanem örültem neki. Aztán viszont annyira kellemetlen élmény volt a színpadon lenni, eldöntöttem, soha többet. Mégis, amikor a városi főiskolába kerültem, színészetet kezdtem tanulni, megváltozott a hozzáállásom.

Nagyon fontosnak tartom, hogy egy jelenetet ne hússzor, hanem leginkább egyszer, maximum kétszer vegyünk fel. És már az első forgatási nap élesben menjen: ha az alkotó fejében megvan, mit akar, ez egyáltalán nem is olyan nehéz. Borzasztó olyan rendezőket látni, akik a forgatáson maguk sem tudják, mit szeretnének, csak locsognak összevissza, ez bomlasztó az egész stáb számára. Meg az olyanokat is, akik csak magukat tartják igazi művésznek, és lenézik például még a saját producerüket is, mondván, ez nem is csinál semmit. Hogyne, tőle kapod a munkát – mondanám az ilyen alkotóknak én.

A próbák arra valók, hogy beépítsen a színész magába egy belső monológot, aminek sosincs hangja kifelé, miközben kísérletezik azzal, hogy így, úgy, amúgy próbálja rációval, megérzéssel, váratlanul telibe találni és megkísérelni, hogy hogyan lehetne egy bizonyos emberi szituációt ábrázolni. Ahogy aztán közeledik a megfejtés felé, úgy pakolja magára azt a belső monológot, ami fizikai és pszichés tónusláncolatából áll. A színész emlékezetben bármikor előhívható ez a monológ, amely esténként segít abban, hogy a legnehezebb nap után is este még színpadra tudjon állni a színész.

Ha a színpadon vagyunk, akkor Petra nem a lányom és Máté nem a fiam. Kollégák vagyunk, kizárólag három színészről van szó. A gondolataimat soha nem erőltetem rájuk, nem adok nekik tanácsokat. Inkább csak ötleteket mondok. A színészet különben is egy nagyon finom, törékeny szakma, nem lehet csupán egy általam jónak tartott séma szerint működni. Mindkettejüknél egész fiatalon megmutatkozott a szereplés iránti vágy, és amikor jelentkeztek a főiskolára, akkor sem adtam nekik semmilyen atyai tanácsot. Tudtam, kitapossák maguknak a saját útjukat.

Mitől van az, hogyha Meryl Streep három métert megtesz, máris történik valami? Mert minél nagyobb a tehetsége valakinek, annál tovább tart a bőrénél. Vannak emberek, akik ha szembejönnek, érezni, hogy tolják maguk előtt a levegőt. Ez a tehetség.

Mindmáig van bennem drukk, mielőtt színpadra lépek. Olyasmi ez, mint a versenyló izgalma a futam előtt. Hallgatom a kulisszák mögül a nézők zsibongását, és a fülemmel érzem őket. Körülbelül tudom, milyen összetételűek, milyen lesz velük az este.