A háború ezer veszélye eltarthat három századig, nyersz dél felé, veszítesz éjjelen. Az ember végül csak veszít. Kabátja rongyos, nadrágja keshedt, lopják a zsoldját főkutyák, de csoda végül mindig eshet. Haladjunk hát rendbe csak tovább! Új tavasz jön, zöldül a fű, friss zöld borul a hantra már, de aki még nincs föld alatt, kapcát cserél és talpra áll.

Jó lenne, ha azok, akik oly könnyelműen elindítanak egy háborút, és oly könnyedén dobnak le bombákat, eszükbe vésnék: legfőképp a gyerekek azok, akiknek egy életen át küzdeniük kell a következményekkel.

Ne gondolja (…), hogy az emberek kevésbé vérszomjasak a tigriseknél, csak ravaszabbak. Az állat egyenes, őszinte, a zsákmányát felfalja, de saját fajtáját nem bántja. Az ember az embertársait mészárolja le, anélkül, hogy szüksége lenne a húsára. Az ember az igazi féktelen fenevad. Az emberek igazán megértek arra, hogy kiirtsák őket. Akkor lesz béke a földön, ha már nem nyomja hátát kapzsi, bűnöző ember.

Az ellenségeket rá kell kényszerítened arra, hogy rázzanak kezet egymással, hogy azután közös erővel ellened támadhassanak. Közben persze tudod: minden próbálkozásuk eleve kudarcra van ítélve, mert megegyezésük a tehetetlenségig gyengíti őket.

Régi ironikus mondás, de ma is igaz: miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Ez a következetlenség nem a huszadik század találmánya, mégis, ez a század látta e jelenség legszembetűnőbb példáit. Még soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, miközben tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút – ahogy tudatták velünk – azért vívtuk, hogy ne legyen több háború. Az atombombát ugyanezen oknál fogva fejlesztettük ki.