Alapjában véve úgy vélem, hogy a 25 évnél hosszabb béke minden nemzetnek ártalmas. A népeknek szükségük van vérveszteségre a regenerálódáshoz, akárcsak az egyes embernek. Azelőtt, az őseink életében ez harc által ment végbe.

Napjainkban sokszor halljuk a megjegyzést, hogy ez a háború tulajdonképpen a második világháború, azaz a mostani harcot azonosítják az előzővel, amelyet közülünk sokan mint katonák harcoltak végig. Ez az észrevétel nemcsak azért helyes, mert a jelen küzdelem is majdnem az egész világra kiterjed, hanem helyes azért is, mert ugyanazok az erők, amelyek az első világháborút okozták, felelősek a jelenlegiért is, s ezek az erők és hatalmak most is ugyanarra a célra törnek, amit akkoriban talán első pillanatban nem vallottak be, de harci szándékaik mélyen már akkor is meghúzódtak.

A stratégák hadseregüket mindig hajlamosak az előző háborúra felkészíteni, kiváltképp, ha abban győztek.

Bármennyit is gondolkodtam utólag a háború alatt folytatott politikánkon – és erre bőven volt alkalmam német „díszfogságom” idején, valamint az amerikai táborokban és végül ma is tartó emigrációs életemben, – semmiképpen sem juthattam arra a gondolatra, hogy mi lényegesen másként cselekedhettünk volna, mint ahogyan a valóságban eljártunk. Józan ítéletű ember nem vitathatja, hogy mindenképpen ugyanaz lett volna sorsunk; hiszen végül a lengyelek és csehek is ugyanúgy jártak, mint a magyarok, románok és bolgárok, akik, bár egymástól eltérő mértékben, részt vettek a háborúban Hitler oldalán.