Az élet minden élvezete a külső jelenségek szabályos váltakozásában gyökerezik. Éj és nap forgása, az évszakok visszatérése, virág és gyümölcs fejlődése, meg ami még az idők során elibénk kerül és gyönyörűségünkre szolgál kínálkozva, sőt követelődzve: ezek a földi lét igazi rugói.

A teljes, a fele- és negyedrészbeni tévedések bajosan, fáradságosan korrigálhatók és észlelhetők, hasonképpen nehéz az igazságukat is oda tenni, ahová való.

Hogy a gyerekek nem tudják, mit akarnak, abban minden nagy tudományú tanító- és hopmester egyetért; hogy azonban felnőttek is gyermek módra támolyognak ezen a földön, és mint azok, éppúgy nem tudják, honnan jönnek és hová mennek; hogy éppoly kevéssé cselekszenek igaz célok szerint, s éppúgy kétszersülttel és kaláccsal és nyírfavesszővel kormányozzák őket: azt senkinek sem ízlik elhinni, pedig úgy vélem, kézzelfogható igazság.

Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álmomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám s ezer csókkal borítanám a kezét. Ó, ha ilyenkor, még félig az álom révületében, utána nyúlok, és ettől felébredek – könnyek árja zuhog fuldokló szívemből, és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.

A szerencse súlymérője
Ritkán áll be egyenlőre,
Nem elég, hogy szemet táts.
Kell, hogy sülyedj vagy emelkedj,
Nyerj vagy veszíts, győzz vagy szenvedj,
Üllő légy vagy kalapács.

A Szentháromság úgy alkotta meg a Természetet, hogy jobban nem is lehetett volna. Olyan orgona, amelyen az Örökkévaló játszik, az Ördög pedig a fújtatót működteti.

Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. – És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért.

Csak a természet gazdagsága végtelen, csak ő képzi a nagy művészt. A szabályok javára sok mindent nem lehet mondani, körülbelül azt, amit a polgári társadalom dicséretére mondhat az ember. Aki hozzájuk igazodik, sohasem fog ízléstelent vagy rosszat elkövetni, ahogyan az, akit törvény és jómód mintáz, sohasem válik tűrhetetlen szomszéddá, különleges gazfickóvá; de viszont minden szabály, bármit mondjanak is, megöli a természet igaz érzését és igaz kifejezését!

Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Valamely nemzet csak akkor tesz szert ítélőképességre, midőn önmagát megítélni tudja. E nagy kiváltsághoz azonban igen későn jut el.

Közönségesnek nevezzük az esetleges valóságot, melyen nem fedezünk fel pillanatnyilag sem a természetnek, sem a szabadságnak valamely törvényét.

Sokkal inkább beleképzelhetjük magunkat: oly agynak állapotába, mely a leghatározottabb tévedésben leledzik, mint olyanéba, mely féligazságokkal áltatja magát.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.

Ha ezt a létet összetörted,
Majd támad más a rom felett.
E föld ölén fakad, mi boldogíthat,
S e nap ragyogja itt be kínjainkat;
Ha már ledobtam ezt a terhet,
Legyen, mi lesz, s ahogy lehet.

Ha aszerint nézel valakit, például egy gyereket, amilyen ő most, a jelen pillanatban, azzal megakasztod a fejlődésének útját. Ha azonban aszerint nézel rá, hogy mivé lehetne, akkor segíted őt a fejlődésben.

Oly embert ismerni, kivel a távolság és a kimondatlan gondolatok ellenére is úgy érzed, megértitek egymást – e földet ez virágoskertté változtatja.

Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.