Olykor elmegyünk egy-egy sebesült, legyengült állat mellett, sajnálkozva nézünk beteg, könyörgő szemébe. Lehet, ha tudnánk, hogy velünk együtt utolsó esélye is köddé válik, segítenénk rajta.

Az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni – holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk.

Úgy nem lehet szeretni, hogy nem érezzük át a másik ember örömét és bánatát. Úgy nem lehet szeretni, hogy nem fedezzük fel a közös pontokat azokkal, akik első pillantásra annyira másoknak tűnnek, mint mi.

Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (…) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk… És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.

A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (…) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember – de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.

Ha kitérünk a fájdalom elől – az elviselhető fájdalom elől -, akkor nem csupán arról van szó, hogy felborul a realitás: azt is jelenti egyúttal, hogy elszigeteljük magunkat a közös fájdalomtól, az emberiség fájdalmától. Olyan, mintha behúznánk vagy letörnénk adóvevőink antennáját; olyan, mintha az emberiség szenvedéseinek és örömének nagy szimfóniájában teljesen önfejűen játszanánk a saját kis dallamainkat.

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

Könnyű összetéveszteni a megértést az együttérzéssel – annyira vágyunk az együttérzésre. Talán ennek a különbségtételnek az elsajátítása hozzátartozik a felnőtté váláshoz.

Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.

A nem-szeretett lény könnyei sohasem érintik és hajtják meg szívünket. Sőt, mintha jogot adnának rá, hogy közönyösek legyünk, mikor talán szánalmat éreztünk volna. Ők adnak nekünk fegyvereket, félelmeseket! De győzelmeseket, mert mit érhet el izzó szerelem jéghideg közöny ellen?

A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.

Amikor olyan mélyen belekeveredtünk valakinek az életébe, hogy az ő fenyegetettsége átvirrasztott éjszakáink lidércnyomása lesz – fájdalmas dolog, ha váratlanul és végérvényesen kizárnak bennünket a közelségéből és rokonszenvéből.

Akik ilyenképpen mosolyognak, mint Beethoven és Teréza, az ilyen emberek ajkán egyformán és egyszerre torzul el a mosoly, ha valahol, a földteke egy távoli, ismeretlen pontján megkorbácsolnak egy rabot, felkötnek egy négert, kisgyermeket kergetnek ki mezítláb a hóba, vagy éhen hal egy öregember. Nem is tudnak róla, csak érzik. Mindenen, amiről tudnak, igyekeznek a maguk módján segíteni. De amiről nem tudnak, amit talán csak sejtenek, az sajog bennük szakadatlanul, s csalja ajkukra ezt a vergődő mosolyt.

Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel, például bírók, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek – s a bírót ezekért fizetik.

Érdekes módon azok képesek inkább az empátiára, akik nagyon is azonosak önmagukkal. Akinek nincs erős önképe, kevésbé képes más helyzetébe beleélni magát.

A természet számos ajándékai közül a legnemesebb képességünk az együttérzés és a nyomában járó cselekedet.

A túlpörgetett élet, amiből teljesen hiányzik az odafigyelés, előbb-utóbb lerontja az emberek önértékelését. Az emberek nagy része nem engedi, hogy kifejlődjön benne az együttérzés, mert az kényelmetlenségekkel járhat, megváltoztatja az életet. De akiben nincs együttérzés, annak számára kizárólag fekete és fehér a világ. Akiben viszont van, annak milliárd színű.

Adelle mellett akart ülni, és érezni akarta sápadt, szeplős bőre parfümillatát. Osztozni szeretett volna sötét, depressziós hangulatában. Adelle nem volt olyan anyagtalan, mint a többiek, neki súlya volt, megértette, milyen elszomorító, ahogy a világ a vesztébe rohan.

Ebben a pillanatban, mintha agyunk valamiképpen összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Énje egyik fele elborzadt saját kegyetlenségétől. Egyetlen hajszál választotta el a tiszta őrülettől.

Ha megpróbálsz empátiával közeledni a többiekhez, szeretni fognak. Népszerűséged egyik napról a másikra ugrásszerűen megnő.

Az ember legnagyobb kincse a képzelőerő. Az teszi az embert képessé arra, hogy beleélje magát mások helyzetébe, együttérzővé és megértővé váljék. Ezért kellene fejleszteni a gyerekekben ezt a tulajdonságot.

Olykor elmegyünk egy-egy sebesült, legyengült állat mellett, sajnálkozva nézünk beteg, könyörgő szemébe. Lehet, ha tudnánk, hogy velünk együtt utolsó esélye is köddé válik, segítenénk rajta.

És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni. (…) Annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni – mert megszüntetni nem szüntetheted meg -, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.

Az együttérzés minden pozitív, minden jó dolog alapja. Ha az együttérzés hatalmát megnyilvánítod a piactéren és az étkezőasztalnál, akkor biztos lehetsz benne: életed valóban számít.

Amikor a szerelmed nem csupán egy vágy a másik iránt, nem csak egy szükség; amikor szereteted adáson alapul, és nem egy koldus, hanem egy császár szerelme; amikor szerelmed nem követel cserébe semmit, és kész arra, hogy pusztán az adás öröméért adjon – akkor add még hozzá ehhez a meditációt, és a tiszta, valódi illat megjelenik. Ez az együttérzés. Az együttérzés fölött semmi nem áll.

Megtapasztalod a fájdalmat, melynek okozója voltál, osztozol a magad keltette bánatban. Belépsz a másik ember lelkébe, és átérzed szenvedését. Elhagyatott és védtelen vagy, egy időre bezárulsz önvádad jól megérdemelt poklába. E fájdalom (…) neve: bűntudat.

A valódi együttérzés nemcsak érzelmi viszonyt jelez. Szilárd, az értelmen alapuló meggyőződésből ered. Ezért az igazán együttérző viselkedés még akkor sem változik, ha éppen negatívan fogadják. Az egyetemes önzetlenségből kifejlődik bennünk a másokért érzett felelősség, és ez akként jelenik meg, hogy segíteni akarunk társainknak gondjaik leküzdésében.

Csak mert nem látunk semmiféle megoldást, még nem jelenti, hogy nincs megoldás. Bízz benne, hogy rendbe jönnek a dolgok, mert ez az élet rendje. Így lesz. Ne feledd, együtt érzek veled, és bármit megtennék érted, hogy melegebben süssön rád a nap újra. Míg elvonul az eső, gondolj rá, van egy biztos ember, akivel megoszthatod szíved terhét, s akinél oltalmat találsz szeretetben.

Ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha eggyé olvadtunk volna. Ami neki fájt, az mindig fájt nekem is, és mindig is fájni fog – most pedig az öröme szerzett nekem is örömöt. Ugyanakkor a boldogsága valahogy fájdalmas is volt. És ez a fájdalom csaknem tapintható lett – úgy égette a bőrömet, mint a sav, mint valami hosszan elhúzódó gyötrelem.

Amikor két ember beszél, nemcsak a testük és aurájuk kerül egymással harmóniába, hanem az ún. motoros mimikri hatása is működik. Ha mosolygó vagy fintorgó arcot látunk, visszamosolygunk vagy visszafintorgunk, igaz, csak olyan rövid ideig tartó izomaktivitással, amit csak elektromos szenzorokkal lehet érzékelni. Ha kalapáccsal ráütök az ujjamra, a legtöbb ember, aki ezt látja, elfintorodik: az én érzelmi állapotomat tükrözik. Ezt nevezik empátiának. Egymás érzelmeit utánozzuk, így fejezünk ki együttérzést, törődést és alapvetőbb szinten így kommunikálunk egymással.

A legfontosabb energia az együttérzés. Legyen erős kívánságunk az, hogy minden lény legyen boldog, és kerülje el a szenvedést. A látásmód pedig legyen az, hogy mindannyian buddhák, csak még nem jöttek rá. Az egész az együttérzésen alapul, nincsenek speciális energiák. Egyszerűen, csak a mások felé irányuló szeretet.

Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: “Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele.