Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.

Politizáló hadseregben nincs fegyelem. Amelyik állam hadserege politizál, az az állam halálra van ítélve.

Teleki halálával Magyarország egyik legjelesebb államférfiját, én magam pedig egyik legértékesebb barátomat vesztettem el. Talán az volt Teleki Pál tragédiája, hogy túl későn született. Finom elméjű, tudós mivolta, széleskörű ismereteinek gazdagsága és az a ritka tulajdonsága, hogy a politika jövő kialakulását előre meglátta, bizonyára kimagasló szerephez juttatta volna 1878-ban a berlini kongresszus asztalánál. A totalitárius és erőszakos hatalmakkal, amelyek az ő korában intézték a népek sorsát, nem tudott megbirkózni.

Bécset nem ok nélkül nevezték a dalok városának. Elsőrangú zenét élvezhettünk ott, klasszikust, meg könnyebbet is egyaránt.

Bármennyit is gondolkodtam utólag a háború alatt folytatott politikánkon – és erre bőven volt alkalmam német „díszfogságom” idején, valamint az amerikai táborokban és végül ma is tartó emigrációs életemben, – semmiképpen sem juthattam arra a gondolatra, hogy mi lényegesen másként cselekedhettünk volna, mint ahogyan a valóságban eljártunk. Józan ítéletű ember nem vitathatja, hogy mindenképpen ugyanaz lett volna sorsunk; hiszen végül a lengyelek és csehek is ugyanúgy jártak, mint a magyarok, románok és bolgárok, akik, bár egymástól eltérő mértékben, részt vettek a háborúban Hitler oldalán.

Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelenül hazaszállnak a Duna-Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számunkra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta láthatom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét és gyönyörködhetem benne. Ám gyakorta behunyom szemem, és gondolatban keletre fordulok. Mély a tenger és végtelen… De mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz és végtelenebb a vágyódásom, mely a magyar földre és a magyar nép körébe hazavonz!

Semmi sem okoz az ember idegzetében akkora feszültséget, mint a rákényszerített tétlenség, közben pedig folytonosan tüzeli a vágy, hogy cselekedjék.

Amikor elhatároztam, hogy tengerésztiszt leszek, dehogy is gondoltam tengeri csatákra és győzelmekre, csupán arra vágytam, hogy a széles nagy világot megismerhessem. Utazni, minél többet és minél messzebbre utazni! Ezt tűztem ki célomul.