Csak mi hisszük, hogy másoknak is létfontosságú, amit csinálunk, és emlékezetünk fennmarad az idők végezetéig. Ezek nagyon mulandó dolgok, az embereket mindig a jelen idő érdekli.

Nem tudom, érezted-e már a becsapottság, a kiszolgáltatottság érzését. Olyasmire gondolok, amikor rádöbbensz arra, hogy az lopott meg, akiben nagyon bíztál, akihez mindig tisztességes, őszinte voltál, akinek minden szavát, minden cselekedetét aranyfedezetként fogadtad el. Ezt éreztem én akkor. Azt, hogy becsapott. Mindig őszinte voltam hozzá, nem titkoltam el előtte érzelmeimet, lelkem legtitkosabb rezdülését is elmondtam neki, és megnyugvással fogadtam bölcs ítéletét, mert hittem, hogy igazat mond. Akkor azon tűnődtem, hogy ismeretségünk óta mikor és mit hazudott nekem. Ennek ellenére szerettem volna hinni benne, szerettem volna, hogy megérzéseim ne igazolódjanak.

Egy ember jellemét az mutatja meg legjobban, hogy (a) miként bánik másokkal, akiktől semmi hasznot nem remélhet, és (b) miként bánik azokkal, akik nem tudnak visszavágni.

Nyaktól lefelé nagyon kevesen érnek heti száz dollárnál többet. Nyaktól fölfelé az ember értékének nincs határa. Ehhez képest mit csinálunk? Mindennap megtömjük a hasunkat, a száz dollárt sem érő, nyakon aluli részünket. Milyen gyakran tápláljuk az elménket, azt a részünket, amelynek az értéke, kereső- és boldogságszerző képessége határtalan?