Az embereknek többre van szükségük, mint a puszta szidalomra, többre, mint hogy azt éreztessék velük, hogy hülyék és bűnösök. Többre van szükségük az Apokalipszis látomásánál. Szükségük van egy olyan látomásra a világról és önmagukról, ami ösztönzi őket.

A spekuláció kétségkívül a leginkább ámulatba ejtő játék a világon. De ez a játék nem azoknak való, akik lusták, ostobák vagy labilis érzelmi alkatúak. Az ilyen emberek mind szegénységben fognak megöregedni.

Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat.

Amikor az ember valódi veszéllyel áll szemben, képtelen elfordítani a tekintetét, noha ez lenne a helyes és legbiztonságosabb lépés, amit tehet.

Az emberek túl sokat aggályoskodnak minden apróságon. Ez csak arra jó, hogy megmérgezze az életünket. Teljesen fölösleges lényegtelen dolgokon görcsölni.

Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul meg-megvalósítani természetünket – ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka – ez a két dolog kormányoz bennünket.