Az én szememben az emberi természet legtragikusabb vonása, hogy hajlamosak vagyunk elhalasztani az életet. Mindannyian egy csodálatos rózsalugasról ábrándozunk, amely a látóhatár szélén virul – ahelyett, hogy élveznénk az ablakunk alatt nyíló rózsákat.

Mindannyian hajlamosak vagyunk megsértődni a bírálatra és inni a dicséretet, tekintet nélkül arra, hogy akár az egyik, akár a másik megalapozott-e. Nem vagyunk logikus lények. Az érzelmek irányítanak. A logika, mint egy kis fakéreg kenu hányódik érzelmeink mély, sötét és viharos tengerén.

Milliók és milliók hiszik azt magukról, hogy szegénységre és kudarcra vannak “kárhoztatva” valamilyen megfoghatatlan erő hatásának következtében, amelyre – meggyőződésük szerint – nincsenek befolyással. Ők maguk “szerencsétlenségük” létrehozói, méghozzá azokon a negatív gondolati impulzusokon keresztül, amelyeket a tudatalattijuk “felvesz”, és a nekik megfelelő ekvivalensekké változtat.

Mindannyian csináltunk már komplett idiótát magunkból életünk során legalább egyszer. Levontuk a következtetéseket, tanultunk belőle, és továbbléptünk. Ha nem e szerint a forgatókönyv szerint történt, az már a te bajod. Ne várd, hogy vigasztaljalak, hogy majd jobb lesz. Mert nem lesz. Addig mindenesetre biztosan nem fog változni az életed, amíg nem változtatsz valamin.

Mindannyian gyerekek vagyunk, az egyetlen különbséget egy felnőtt és egy gyerek között a játékaiban találjuk meg. Fontos, hogy mindig megtaláljuk a visszautat ehhez az állapothoz.

Mondd meg nekem, leginkább mitől érzi fontosnak magát valaki, és levezetem belőle az egész életfilozófiáját.