A gúny, a megszégyenítés ugyanúgy életre szóló sebet ejthet, mint a tettlegesség.

Nagyon könnyen belecsúszunk abba a hibába, hogy megpróbáljuk a saját sztereotípiáink szerint megítélni és rendszerezni az embereket, de a valóságban mindenki sokkal összetettebb és komplikáltabb, mint első látásra hinnénk. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: modelleket építünk a tapasztalatainkból és skrupulusainkból, mert azt hisszük, így könnyebben eligazodunk majd a világban. Szerencsés esetben idővel aztán rájövünk, hogy nem a világot kell a saját modelljeinkhez igazítani, hanem fordítva, a modelljeinket kell a valóságnak és a világ változásainak megfelelően folyamatosan szélesíteni, tágítani.

Jó, ha valaki ismeri a technikákat, a fogásokat, a trükköket, de ahhoz, hogy igazán maradandó írások szülessenek, valami olyasmi is kell, amit csak egy ember tud belerakni az írásba – az emberség.

A világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.

Minél nagyobb ereje van egy civilizációnak, annál nagyobb az esély arra, hogy ha nem gondolkodik globálisan, előrelátóan és pozitív módon, akkor idővel elpusztítja saját magát. Márpedig ennek a mai, modern társadalomnak roppant ereje van.

Úgy tartják, öregek nélkül nincs múlt, gyerekek nélkül nincs jövő. Múlt és jövő nélkül pedig nincs jelen.

Szeretjük a világot igazságosnak látni, erre tanítanak bennünket gyerekkorunktól a mesék, ezért lélegzünk fel a happy endnél. “Ki mint vet, úgy arat!”, “Mindenki saját szerencséjének kovácsa!” – tanítják a közmondások, tehát, ha valaki pórul jár, nyilván maga tehet róla, menti fel magát a többség. Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.

Ha már meghaltam, aligha fog érdekelni, mit beszélnek rólam, legfeljebb az utódaimat, de ha én választhatnék, akkor nem szeretném, hogy őszintén beszéljenek rólam.