Elválnék tőled, szívemet kitépném, Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, S te is nélkűlem boldogabb lehetnél; De ott van újra a már meglevő rend: Az a tekintély – egyházunk szava; S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
Ez régi dalja a szerelmeseknek: Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel A szenvedélyt, előtte senki még Szeretni nem bírt, és ez így megyen Nehány évezred óta szüntelen.
Ismét csalódtam, azt hivém, elég Ledönteni a múltnak rémeit, S szabad versenyt szerezni az erőknek. (…) Mi verseny ez, hol egyik kardosan Áll a mezetlen ellennek szemében, Mi függetlenség, száz hol éhezik, Ha az egyes jármába nem hajol. Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél. Mi könnyű törvényt írni pamlagon – Könnyű itélni a felűletesnek, És mily nehéz, ki a szivet kutatja, Méltányolván minden redőzetét.
A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal, Minő az erdő, míg az élet elfoly, Örömtelen poros szobafalak közt. Hosszúnak nézed-é az életet, Hogy sírodig teóriát tanúlsz?
Így beszél a zsolna is, ha férget fog magának, Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi, Hogy a világon ez a legjobb falat, Míg a galamb undorral néz reá. Az ember is üdvét csak önmaga Találja fel – sokszor tán éppen ott, Hol másik társa poklot alkotott.