Sosem láttam még ennél szebb helyet. A folyó mindkét partját viruló zöld fák szegélyezik, amelyek egészen mások, mint honi fáink. Ezerféle virág és gyümölcs függ rajtuk, közöttük számtalan, egészen kicsi madár édesen dalolgat. Rengeteg pálmafát láttam, másfajtájúak, mint amelyeket Guineában és Spanyolországban látni; középnagyságúak, fölötte széles leveleikkel a bennszülöttek házukat fedik be. A talaj sík és egyenletes.

Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba – ha akarna -, de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.

A Teremtő szent tenyeréből amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember.

Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, amikor mindent betakart a hó, békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgy is adott, amit adhatott.

“Képzeld el a Földet az emberi élettől mentesen – kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve! Gondolod, akkor is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélnünk? A “mennyi az idő?” vagy a “hányadika van ma?” kérdés – ha lenne ott bárki is, akitől megkérdezhetnénk – teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas csak összezavarodna az ilyen kérdéstől.”Hát természetesen most van. Az idő: most. Mi más lehetne?”

Semmivel sem meglepőbb dolog kétszer születni, mint egyszer; a természetben minden feltámadás.