Szeretek kint lenni a természetben, különösen dombos terepen, erdőben. Ez mostanra az egyik kedvenc mozgásformám lett.
Természet idézetek
A levegő a fölötte található sötétség miatt kék, mert a fekete és a fehér együtt kéket adnak ki.
A víz lehullik, a föld pedig beissza, mivel szüksége van nedvességre; a nap pedig nem szükségből szárítja fel, hanem mert képes rá.
Nagyon fontos lenne mielőbb kicsit kimenned a természetbe, s elgondolkozni, rácsodálkozni mindarra a szépre, jóra, mit Isten szeretetből nekünk ajándékozott!
Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg.
Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,
s a fák körötte fejlehajtva állnak,
mint keresztfák alján a Máriák.
A nap leszállt már túl a nádason,
s hozzá a varjak fenn az ágason
kárognak holmi koldus-áriát.
Zúgott a víz. Az öreg kőrisen fáradt méhek pihentek, a malom zsindelyén zöldült a moha, a bodza szürke szárán apró levélcsomók születtek, és a puha tavaszi szél sóhajtásában távoli remények jártak.
A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött, s úgy éreztem , lélegzetemben benne van az egész táj, mámoros virág ,mező, nyárfa illata.
A szél mintha csak azért jött volna, hogy a ködöt elseperje. Amint végzett vele, lustán ledőlt a napsütésben, s még egy nádbugát sem mozdított meg.
Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
Sok ember annyira be van börtönözve az elméjébe, hogy számukra a természet szépsége gyakorlatilag nem is létezik. Lehet, hogy azt mondják: „Milyen szép virág!”, ám esetükben ez csak egy gépies, gondolati címkézés. Mivel nincsenek csöndben, nincsenek jelen, nem is látják igazán a virágot, nem érzik a lényegét, a szentségét; ahogy önmagukat sem ismerik, saját lényegüket és saját szentségüket sem érzik.
A természet nekitartotta az arcát, keblét a hajnali napnak, s a levegő tele volt a kora tavasz illatával.
Aztán beköszöntött április, a nyárnak ez a hajnalhasadása, frissen, mint minden hajnalhasadás, vidáman, mint minden gyermekkor, csak néha-néha sírdogál egy kicsit, mint az újszülött, mert ő is az. Ebben a hónapban bűbájos fények villannak a természetben, az égből áradnak, a felhőkből, a fákból, a rétekből és a virágokból az ember szívébe.
Jól ki van találva a természet rendje, érdemes ráhagyatkozni, támogató energiáit használni az életünk jobbra fordításának érdekében is.
Szikrázó, késő őszi reggel. A Horton iszapos partján horgonyzó csónakban ülök, körülöttem rőtbarna nádas. A nyárfalevelek meg-megrezzennek a szélben, szanaszét szórják a nap sugarait. Röpke időre szitakötő telepszik az evezőm végére, s amikor szinte észrevétlenül moccan valami, karikák gyűrűznek a víz felszínén. Andalító, puha időtlenség vesz körül.
A tavasz, az valami csodálatos! A fölázott legelők szaga, a sarjadó fű zöldellése, böjti szélben úszó felhők, virágzó gyümölcsfák pazarló pompája.
A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
A tavasz közeledtével a természet éledezett, s a hűs északi szél a szabadság illatát hozta magával. Nem téríthette el őket immár semmi az útjukról, se eső, se vihar nem tántoríthatta őket.
A tavasz beköszöntével életre kelt a táj. Lila csillagfürt, arany pipacs, piros ecsetvirág és a vadretek fehér virága tarkította a hegyoldalakat. Angel rádöbbent, hogy benne is egy különös, ismeretlen érzés bontogatta a szirmait.