Esténként pedig, amikor minden elhalkul és az erdők álmodásában csak a patakok csörögnek szakadatlan tovább: puha tisztások, borzos cserjések fölött kurrogva és libegve bolyong már a gyönyörű madár. Alacsonyan száll és bagolyszerűen és hosszú csőre van és az első csillag fénye már rezdül akkor és nincsen nála szebb a tavaszi erdőn. Tudja, aki vadász: szalonkamadár ez az esti bolyongó. És nincsen csodálatosabb, mint egy olyan halk szavú tavaszi este. Akik olyankor, egy tisztáson megállnak, mélyen, mélyen bent a csalitos közt, azok tudják, hogy nem lehet soha igazuk azoknak, akik a békét csinálják. Mert a békét nem lehet csinálni. Az van, s azt csupán megtalálni lehet.

A Szentháromság úgy alkotta meg a Természetet, hogy jobban nem is lehetett volna. Olyan orgona, amelyen az Örökkévaló játszik, az Ördög pedig a fújtatót működteti.

Az erdő a határtalan kedvesség és jóakarat sajátos szervezete, amely semmit sem igényel a létezéséhez, de védelmet ad minden lény számára. Árnyat kínál még a favágónak is, aki elpusztítja.

 

Csak a természet gazdagsága végtelen, csak ő képzi a nagy művészt. A szabályok javára sok mindent nem lehet mondani, körülbelül azt, amit a polgári társadalom dicséretére mondhat az ember. Aki hozzájuk igazodik, sohasem fog ízléstelent vagy rosszat elkövetni, ahogyan az, akit törvény és jómód mintáz, sohasem válik tűrhetetlen szomszéddá, különleges gazfickóvá; de viszont minden szabály, bármit mondjanak is, megöli a természet igaz érzését és igaz kifejezését!

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Kertet építeni annyi, mint egy mások számára is látható, érzékelhető, élvezhető szép világot, egy kápráztató életegyüttest megteremteni. Aki kertet alkot, az szépséget, maradandóságot teremt.

Jaj annak a növénynek, amelynek genetikai programja sehogy nem illik annak a földnek a földrajzi szélességéhez, amelybe elültették!

A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. (…) A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna – a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná “hová?” és “miért?” Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.

A növények megtalálják a helyüket. Forróságban az egyik, kövek között. A másik félig hó alatt, dermesztő szelekben. Amelyiknek nem jár, az esőt sem kéri. Panasz nélkül tudják a rájuk szabott leckét. Igen. Ezen múlik talán minden. Felismerni a senki másra nem érvényes, az abszolút kiszabott, személyre szóló utasítást.

A felhő olyan,
mint egy felfújt hópehely.
Mint a borotvahab Apa arcán.
Mint egy hálóing a fregolin.
Mint egy ősz asszony hajmosás után.

Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

Igazat beszélj, és az egész természet az összes szellemekkel melléd áll! Igazat beszélj, és minden élő és élettelen is téged fog igazolni, még a fű gyökerei is megmozdulnak a föld alatt, hogy melletted tanúskodjanak.

A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
– Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő.

Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, hiszen azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. Szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk.

Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.

Hogyan is zavarhatnak a bokrok és a hullámok, amikor tudod, hogy milyen hatalmasak a hegyek és milyen végtelenek az óceánok?

Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám apró levelek? Honnan veszi az üzenetet a sötét verem mélyén a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót – induljon? A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat… Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, gondtalan kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon… És ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba… Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ…

Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal. S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna.

A természet varázsát ontja bőven.
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!

Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.

A tenger a megtestesült érzelem. Szeret, gyűlöl és sír. Fittyet hány minden próbálkozásnak, mikor szavakkal akarják fogságba ejteni, leráz minden béklyót. Bármennyit beszélj róla, mindig lesz valami, ami kimaradt.

Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.

Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek. Amíg szemem élvezheti e páratlan látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a Napban, a Holdban és a csillagokban gyönyörködhetek, látva ébredésüket, kémlelve lenyugvásukat, egy vagyok velük, és egy vagyok azokkal, akik ugyanúgy részesei e nem mindennapi igézetnek: a természet, a világ, az élet, a lélek folytonosságának.

Egy sereg fotót kéne csinálnom. Rólatok, ahogy folydogáltok. A partról, ahogy marha szép. A szikláról, ahogy ott áll a hullámverésben és rezzenetlen. A virágokról, ahogy sokfélék. A hullámokról, ahogy riszálnak.

A tűzben az az érdekes, hogy alattomos – lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe. Mint a naplemente, ahogy vörösbe borít mindent maga körül.

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni…

A természet folyvást gondoskodik az emberi boldogság legfőbb eszközeiről. Figyeld meg, mint nő a gabona, mint fakad a bimbó; haladj ziháló tüdővel az eke mögött; olvass, gondolkodj, szeress, mert ezek a dolgok, amik az embert boldoggá teszik.

A betegekkel szerzett valamennyi tapasztalatom alapján feltételek nélkül állítom, hogy a friss levegő után a fényre van a legnagyobb szükségük, hogy a zárt szoba után a sötét szoba viseli meg őket a legjobban, és hogy nem egyszerűen fényre vágynak, hanem szabad napfényre… az emberek azt hiszik, hogy az csak a hangulatukra hat, de koránt sincs így. A nap nem csupán festő, hanem egyben szobrász is.