Tőlem mindig azt kérdezik: milyen volt gyerekkorom legszebb karácsonya? Ha visszaemlékezem, nemigen tudok karácsonyi ajándékokról beszámolni. Nem nagyon lehetett semmit sem venni, és nem is vártam el nagy ajándékokat. Legfeljebb egy-két könyvet vagy egy babát kaptam. Én annak örültem, hogy karácsonykor ott voltak a nénikéim, a nagymamáim, mindenki eljött. És az anyukám nagyon jókat főzött, olyan finomságokat, amiket máskor nem. Együtt voltunk, énekeltünk, nevettünk, játszottunk.

Nem azért készítek fotót minden évben a karácsonyfánkról, mert meg akarom mutatni valakiknek, hanem azért, hogy megőrizzem a szépségét.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.

Hát most megint Jézuska jászol
Mennyből az angyal hülye áhítat
játék gyerek család pityergés
fészekvágy idétlen idill
tömött bendő csillagok ünnep.

Van egy másik karácsony. Egy másik karácsony, amit nem az év egy meghatározott napján ünnepelünk. Sőt. Valójában azt sem tudjuk, melyik év melyik napján lep meg. Mégis, ugyanúgy várjuk, sőt, még jobban, mint azt a bizonyosat. Mert csodára várunk. A legnagyobbra. Az Élet csodájára.

Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel.

Hópihe szállong égből ágra,
angyalok éberen őrzik a lépted.
Karácsony tárja lelked tágra,
messze világlik a szívbeli fényed.