Az agyfiziológia a kilencvenes évek közepe óta tudja, hogy öröm és élmény nélkül nincs hatékony tanulás.
Vekerdy Tamás
1935. szeptember 21. - 2019. október 9.
magyar pszichológus és író
A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Ha elsőre nem jó szakmát választottunk, akkor legyen bátorságunk tovább állni, mert nem befejezni kell, amit elkezdtünk, hanem bátran változtatni.
Az iskolaérettség (…) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.
A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább. Egymásban is a világot tanuljuk, a világot és az embert, az emberi kapcsolatokat – és ki-ki tanulja ebben a tükrözésben önmagát. Ezt a nehéz, sokszor feszült, hol öröm-, hol szenvedésteli tanulást nem lehet még lecketanulással is megterhelni. Nem bírja ki.
Az igazi tanulás önálló tevékenység, ezért ellenzek minden együtt tanulást, korrepetálást. Meggyőződésem, hogy néhány hét vagy hónap alatt a gyerekek maguktól is beletanulnának az önálló munkába, ha volna időnk ezt kivárni.
Az olvasás segít élni, életben maradni, növeli az empátiát, a másik ember és a világ megértését.
A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját.
Mi nyilatkozik meg a művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy „ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.
A játék jutalmát, örömét maga gerjeszti, nem kell hozzá „eredmény”, jutalom.
Nem mi használjuk a kütyüinket, hanem azok minket. Úgy élünk, ahogy parancsolnak nekünk.
A ma oktatott tananyag zöme hülyeség. (…) A felejtés számára tanítunk.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.
Nincs gyűlöletkeltőbb a megparancsolt szeretnél.
Őrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemű, egyszerű élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.
A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.
Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (…), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (…). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége „kezelésre”, rendszabályozásra, változásra?
Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog „érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy „érvényesülni”? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?