Egy napon néhány új könyvet kaptam, mely ellentétben állt azzal, amit valaha is olvastam. Annyira magával ragadt, hogy teljesen elfelejtettem reménytelen állapotomat. Mark Twain korábbi munkái voltak, és talán ennek következménye lett csodálatos fellendülésem. Huszonöt évvel később, amikor találkoztam Clemens úrral, és barátok lettünk, elmeséltem neki ezt a tapasztalatomat, és csodálkoztam, hogy a nevettetés e nagy embere könnyezett.

Könyvet írni olyan, mint az ultrafutás. Vannak benne emelkedők, melyek igencsak próbára tesznek, és elakadások, amikor semmi nem látszik olyan nehéznek, mint a soron következő lépés. Máskor szinte erőfeszítés nélkül suhan az ember, és ilyenkor azt hiszi, most már mindig így lesz.

Egy történetnek nincs se kezdete, se vége; az ember önkényesen választja ki azt a megélt mozzanatot, ahonnan vagy visszatekint, vagy előrenéz.

Az olvasás segít élni, életben maradni, növeli az empátiát, a másik ember és a világ megértését.

Aki azonban az olvasás művészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerűségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévő hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezőbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illető azonnal a már meglévő adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.

Csöppnyi kételyem sincs, hogy a könyvek megnyitnak bennünket. Bármit hozzáférhetővé tesznek számunkra, amit csak ésszel fel tudunk fogni. A legjobban azt imádom bennük, hogy lehetővé teszik a felemelkedést. Azt, hogy egyre magasabbra törjünk, a csúcs felé.

A könyvek menekülést jelentettek számomra. Manapság szent élvezetként tekintek egy jó kötetre, aminek segítségével ott lehetek, ahol épp kedvem tartja. Ez a legkedvesebb időtöltésem.