Popper Pétert nagyon szeretem, néha napokig jár az agyam egy-egy témán, amit az ő könyvében olvastam.

Ugyanazon könyv tizenkét év alatti újabb és újabb kiadásainak az egyszerű összehasonlítása számot ad a vezetők gondolkodásának és öntudatának az elfajulásáról.

A könyv mindenhova elkísér, lapjairól régen elporladt gondolkozók szólnak hozzánk. Türelmes is, mert ha küszködünk a megértéssel, a nehéz részeket újra meg újra átolvashatjuk, és sohasem hánytorgatja föl a tévedéseinket. A könyv kulcsfontosságú a világ megértéséhez, nélküle nem lehetnénk aktív tagjai egy demokratikus társadalomnak.

A könyvek nem ritkán a könyvekről szólnak: olyan, mintha egymás között beszélgetnének. Ennek fényében a könyvtár számomra mindennél izgatóbb volt. A hosszú, évszázados mormogás színhelye, egy felfoghatatlan dialógus az írótáblák között, egy élő dolog, az erő tartálya, amit nem uralhat emberi ész, a titkoknak számtalan elme által épített kincstára, mely túléli alkotóit és közvetítőit.

A szellemből anyag, majd újra szellem: ímé a könyv e köznapi csoda. Elérhető lesz az elérhetetlen, ha fölveszed, s le nem teszed soha.

Azért írok a gyerekeknek, mert gyerekkoromban a könyvek mentették meg az életem. Megmutatták, hogy ha akarom, erős lehetek, akár új bőrt is növeszthetek, ha az enyém túl vékony, vagy nem megfelelő színű. A könyvek révén az lettem, ami a valóságban soha: bátor, merész és természetfeletti módon gyors. Ezt akartam visszaadni. Azoknak a gyerekeknek, akik számkivetettnek érzik magukat, akiknek a tehetségét még nem fedezték fel, akiknek a képességei még nem nyilvánultak meg – meg akartam mutatni nekik, hogy egyszer eljön az ő napjuk.