1922. október 7. - 2007. szeptember 20.
magyar pszichológus, író, a tanatológia magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója
Polcz Alaine legemlékezetesebb idézeteit gyűjtöttük össze neked, amelyek az élet végességének elfogadásáról, a gyász feldolgozásáról és az emberség megőrzéséről szólnak. Meríts bölcsességet a neves pszichológus és író szavaiból, aki mély empátiával tanít minket arra, hogy az elmúlás árnyékában válik igazán értékessé a pillanat, és hogy a szeretet az egyetlen erő, amely képes átívelni a veszteség fájdalmán.
Egyszer, mikor a Balatonban úszkáltunk, sok katicabogarat találtunk a víz tetején, fulladozva. (Vagy én hittem, hogy fulladoznak.) Az ujjamra vettem egyet-kettőt, és kivittem a partra. De ezzel nem sokra mentem. Aztán a hajamba raktam őket, és úgy úsztam ki velük.
Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év után felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzéseid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz-e vagy nem? Másokra igazában odafigyelsz-e vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra. Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik-másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember. Uramisten, hányféle öreg arc van! Ahogy végiggondolom, a kiüresedett, a feldúlt, a táskás szempár, a lebiggyedt száj senkinek sem vonzó, de az sem, ha a bezártság, a keménység, a sértődékenység látszik rajta. Vagy a szomorúság. A mély barázdák még a jobb kategória. De látszik a félelem, a bizalmatlanság, az örökös számítgatás, a gyávaság vagy megalázottság. Hányféle arcot lehetne még sorra venni?
Vajon más is meggyászolja a szülőházat, vagy csak én vagyok erre ilyen érzékeny?
Ilyesmiről ritkán beszél az ember.
Nem a halál fáj, hanem az, hogy nem tudom elérni azt, amit még akartam.
Ahogy kinéztem az ablakon, megint eszembe jutott, mikor egyszer távolodott, azt gondoltam magamban, ott megy az életem fele. Az életem nagyobbik fele.
Drága barátaim, akik egyszer majd haldokoltok, vagy valakitek haldoklik, és türelmetlen lesz, és nem akar beszélgetni veletek, hagyjátok. Mert az a jó, ha eltávolodnak a világ dolgai, és az ember csöndben van. Önmaga az Istenével. Én nem vagyok az én Istenemmel, csak keresem, nyúlok utána.
Édesanyámtól tanultam a mennyiségek becslését. A kezem, a szemem érzékeli, hogy miből mennyi kell, s csak az új vagy kényesebb recepteknél és a sült tésztáknál használok kanál – pohár mércét.
A régi szakácskönyvekben eredetileg nem is adtak meg mennyiségeket, csak így: „jócskán”, „ízlés szerint”, „amennyit fölvesz”. Manapság grammra, dekára, s a sütést is hőfokra, percre írják elő. Biztonságosabb, de időigényesebb is így a sütés-főzés. Ami azonban még fontosabb, lassacskán elidegenedsz az alapanyagoktól, a növényektől, az állatok húsától, felépítésétől. „Kesztyűvel” jársz az életben, saját érzékelésmódod is satnyul. Fantázia és öröm, illetve alkotás helyett előírt laboratóriumi munkát végzel.
Azt gondolom, hogy az élet árnyékos oldalán jártam, és az élet árnyékos oldalán járva az ember megtanulja az élet szépségeit értékelni és érezni.
Most esténként két könyvet is odakészítek magamnak, meg valami folyóiratot, vagy ha esetleg érdekes újságra teszek szert, boldogan fekszem le, hogy most olvasni fogok! Aztán jön egy telefon, vagy fáradt vagyok, s egy kis olvasás után abbahagyom. A könyvhalom meg csak nő az ágyam mellett. Már nem elég a kisasztal, a kisszék; előtte és mögötte is ott sorakoznak a földön egymásra pakolva a könyvek. De legalább a közelemben vannak.
Az elmebetegséggel kapcsolatban mindig úgy éreztem, hogy valami titok rejlik mögötte. A titok, hogy mi van az énnel igazában. Mindig sejtettem, hogy az elborulás csak a felszínen mutatkozik.
Szeretném elmondani Neked, amennyire tudom, hogy szerintem egyedül is lehet teljes életet élni. Az még nem jelenti azt, hogy magányos is vagy! Csak akkor leszel az, ha nincs másokkal kapcsolatod, nincs néhány barátod, hiányzik belőled az odafordulás képessége mások felé. Különben van erre egy mondás, ami régebben valahogy úgy hangzott: Csak az önzőnek nincs vigasztalása.
Máskor rosszabb a félelem, hogyha az ember mellett van, akit szeret, mert akkor azt is félti.
Az érett középső korunk idején már nem a szerelmet, vagy a házasságot és az otthont, a gyerekszülést, az egzisztenciateremtést kell megvalósítanunk, hanem már át kellene lépni a szellemibe – de ha a felsoroltak hiányzanak az életünkből, akkor nehéz.
Nem értem én ezt a világot! Nem kétséges. Hiába tűnődöm, tépelődöm, olvasok. Tanulok. Nem értem. Nem értem. De szeretem. Mindenestül szeretem. Az igazság kedvéért hozzá kell fűznöm azt, hogy szerencsére nem tart örökké, nehezen lehetne kibírni, ha örökké tartana. Talán azért is szeretem, mert foglalkozásom szerint állandóan szembesülök a halállal. Ettől megváltoznak az értékek, minden viszonylagos lesz. A kedves kedvesebb, mert mulandó, és a baj is kisebb.
Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá.
A vallás elválaszt. A hit a fontos. A mélysége, az ereje, a sodrása, az alakulása. A buktatók, a szárazságok, a felismerések, a kételkedések. Akár a szerelemben. A vallás darabokra vágja Istent, mint az erkölcs a szerelmet – szabályok közé szorítja.
Ha valaki ebnek emel mauzóleumot, kár nevetni. Tanulj nevetségig szeretni.
Szerintem a szerelem, mint sok minden más érték az életünkben, önmaga ajándéka. Egy másik ember csupán kiváltja belőlünk ezt az érzést, ideát, vágyat, vonzerőt. És mert kiváltja, annyira boldogok leszünk, hogy egyből neki tulajdonítjuk azt az érzést, ami belőlünk fakad. Mi éltetjük, rajtunk múlik, hogy érezzük-e, átéljük-e vagy nem.
Polcz Alaine pszichológus, író és tanatológus a magyar szellemi élet egyik legnagyobb hatású alakja volt, aki bátorsággal és mély emberséggel beszélt az élet legnehezebb kérdéseiről.
Munkásságának középpontjában a halálhoz, a gyászhoz és a szenvedéshez való emberi viszony állt, amit mindig az együttérzés, az elfogadás és a méltóság szemszögéből közelített meg.
A Polcz Alaine idézetek pontosak és megrendítően őszinték. Szavai a veszteségről, a szeretetről, a félelemről és az elengedésről szólnak – ítélkezés nélkül, empátiával.
Gondolatai nem kínálnak gyors vigaszt, inkább megértést és kapaszkodót adnak azoknak, akik nehéz élethelyzetben keresnek irányt és megnyugvást.
Ez az idézetgyűjtemény azokhoz szól, akik szembe mernek nézni az élet törékenységével, és értékelik az őszinte, humánus bölcsességeket.
Polcz Alaine sorai arra emlékeztetnek, hogy az emberi méltóság a legnehezebb pillanatokban is megőrizhető, és hogy a valódi figyelem gyógyító erejű lehet.
