Egyszerre három-négy könyvet olvasok, állnak az ágyam mellett, hurcolom őket ide-oda a házban, ki a teraszra, a kertbe, át a nagyszobába, néha a konyhába is, a kisoroszi faházba is, ott is ki-be, a kertbe, a verandára, a szobámba. Így érzem jól magam, ha velem vannak. Ezért vettem könyvhurcoló kosarat, és könyves táskát az utazásokhoz.

Ami velem történik, az függ tőlem is: mit választok, hogyan döntök, merre indulok, mit kezdek indulataimmal és érzelmeimmel, mit teszek másokkal nap mint nap vagy kritikus helyzetben.

Ha kevés időm van – mindig kevés időm van –, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na még csak öt perc, aztán még egy fél oldal – könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!

Manapság már nem is illik gyászról beszélni. Így próbáljuk elhárítani. Viszont annál többet panaszkodunk kis semmiségek miatt. Nem azt érintjük, ami a mélyben van, mindig csak a felületet. És így valamennyien szegényebbek leszünk. A gyászolókat pedig – végül is – magukra hagyjuk, hogy aztán bennünket érjen felkészületlenül a saját gyászunk, és mi is magunkra maradjunk.

Menj, nézz és láss! Tapints, szagolj, ízlelj! Hagyd a helyén, vagy gyűjtsd! Edd meg, vagy szépítsd vele otthonod! Csodáld, és mesélj róla! Nézz hosszasan egy téli fát, és gondolj rá, ha nem tudsz elaludni este az ágyadban! Feküdj le a rétre a füvek-virágok közé, nézd a naplementét, vagy szórd magadra őket, és gondolj rájuk, ha rossz kedved van!

Csak ennyit adna erdő-mező? Nem. Sokkal többet: a vadvirágok áradatát, virágzó és sárguló-vörösödő lombokat, bugákat, pihéket, bogyókat, vízmosta kavicsokat, különleges színeket, a növények viruló és száradó áradatát.