A szülőknél olyan tendenciát látok, hogy mindent megengednek a gyermekeiknek és mindenáron megvédik őket. Úgy érzik, hogy feltétel nélkül óvniuk kell a csemetéiket, még ha valami bűncselekményt is követtek el. Pedig ha ez megtörténik, akkor az egy olyasfajta nevelés eredménye, amely elmulasztotta megtanítani a gyerekeknek a felelősség fontosságát: nevezetesen, hogy a cselekedeteinkért vállalnunk kell a felelősséget.

Felelősek vagyunk azért, ahol életünk épp most tart. Ha elégedettek vagyunk vele, akkor megérdemlünk egy vállveregetést. Ha viszont boldogtalannak érezzük magunkat, azon egyetlen ember tud változtatni: mi magunk. Senki mást nem hibáztathatunk azért, ha nem cselekszik helyettünk.

Nincs hazugabb szó, mint az “elfogadás”! Egy kertet sem “fogadok el” ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert “fölfelé” látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét.

Hibáink beismerése nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk. Vállaljuk a felelősséget saját helytelen cselekedeteinkért! A felelősségvállalás nem a kudarc, hanem a lelki érettség jele.

Ha valaki lemond minden személyes felelősségéről, bizonyos területeken sikert arathat ugyan, ám az efféle boldogulás csak látszatgyőzelem.

Életünk minősége egyenesen arányos a felelősség mértékével, amit az ellenőrzésünk alatt álló dolgokért vállalunk. A felelősségteljes élet azt jelenti, hogy igyekszünk a legteljesebb ellenőrzést gyakorolni mindennapjaink felett.