Személyes veszteség vagy megpróbáltatás idején gyakorta halljuk, hogy az emberek azt mondják, “imádkoznak értünk”: Mindig azt hittem, hogy ez csak afféle kifejezés, szófordulat, míg végül megéreztem, mit jelent az, amikor ezer meg ezer ember ajánlja fel az ilyesmit. Az érzés mindent elsöprő; semmi kétségem afelől, hogy az utóbbi két évben ez a rengeteg spirituális energia tartott fenn. Soha többé nem fogom alábecsülni az imádság erejét.

Az én dolgom nem az, hogy rágódjak időn vagy veszteségen, hanem az, hogy fogadjak el minden napot, menjek előre és higgyek abban, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog működik, amely valaminek megvan a maga idő- és egyensúlyérzéke.

Ahogy az ember tárgyi tudása gyarapodik, kialakul egy olyan sáv, amelyet nem fed le a tudomány, pontosabban nincsenek tudományos válaszok. Vannak földi ésszel meg nem magyarázható dolgok, ezen a problémán a hit tud átlendíteni. A kétségek nem szűnnek meg, de a hit segít abban, hogy ne essek kétségbe.

Irigylem azokat, akiknek megadatott, hogy megtalálták az utat az Istenhez. Én próbáltam keresni sokszor, és nagyon kétségbeesetten, mégsem kaptam semmi jelet, vagy biztatást…

Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól… A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is. Nem úgy hiszek a túlvilágban, mint a keresztények, s nem úgy, mint az ezoterikusok. Nem a mennyországban és nem a nirvánában, egyszerűen a végtelenben hiszek – ami valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben. Születésünktől a halálunkig mindent behatárolunk. Odakinn nincsenek mértékegységek… Kitaláltuk a centimétert, az időt, hogy élhetővé tudjuk tenni a létünket. De hol vagyunk mi a végtelenben?

Az emberek képesek elfogadni, elhinni és magukévá tenni azt a gondolatot, hogy igazi hatóanyagot vagy kezelést kapnak, és képesek beprogramozni saját vegetatív idegrendszerüket, hogy az olyan vegyületeket termeljen, melyek pontosan ugyanolyan összetételűek, mint az általuk szedni vélt gyógyszer.