Az egyik legélénkebb emlékem gyerekként, hogy ülök a szobámban, és nevetést hallok a szomszédból. A mellettünk lakóknak volt egy medencéjük, és hallottam, ahogy nevetgélnek, játszanak. Emlékszem, hogy kirekesztettnek éreztem magam, és csak ültem a szobámban.

Tudod, valójában én egy magányos fickó vagyok. Nincs senki az életemben. De ha mégis bekövetkezne, akkor tiszteletben tartanám és szeretném a másik embert. Remélhetőleg eljön majd az ideje.

Emlékszem, amikor fiatalként egymás után utasítottak el engem a rendezők. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb kívülálló Hollywoodban, és soha nem tartozok majd ebbe a klubba.

A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.

A magány az soha nem pozitív. A magány azt jelenti, hogy egyedül vagyok minden gondommal, bajommal, nincs társam, nincs egy megértő szív, akihez forduljak, nincs a közelben egy együtt érző lélek. Ebbe az ember sajnos belebetegszik.