Kamaszként Taizében voltam egy keresztény táborban. A búcsúestén a tábort vezető atya odalépett hozzám, és megáldott. Mintha akkor egy üvegbúra szétrobbant volna körülöttem, abban a pillanatban minden megváltozott. Szeretem azt gondolni, hogy azóta tudok jót alkotni, azóta lettem én sikeres ember. Egyszer egy nehéz helyzetben megismétlődött ugyanez, egy pap odalépett hozzám, és megáldott. Mintha odafönt tudnák, mikor fogy el a munícióm.

Nagyon spirituális embernek tartom magam. Nem vallásosnak – bár zsidó családban nőttem fel és nagyon szeretem a törzsemet.

Nem gondolom, hogy egyáltalán felmerülhet kérdésként: vajon működnek-e az imák?

Ahová nagy számban érkeznek muzulmánok, ott a világ húsz éven belül teljesen meg fog változni, ez a változás nem gyorsan zajlik, hanem nap mint nap, kis lépésekben. Tudja: ahogyan a békát főzik.

A kereszténységből kinőtt civilizáció és az iszlámból származó civilizáció nem illik össze, nem tudnak vegyülni, csak egymás mellett léteznek. Így van ez a Közel-Keleten és Európában is. A világról alkotott felfogás oly mértékben különbözik, hogy az párhuzamos világokhoz vezet. Ez nem politikai kérdés, hanem az élet realitása.

A kereszténység súlypontja kicsúszott Európából. A világ más kontinensein erősebb hitre alapozott életekkel találkozhatunk, mint Európában.

A normális keresztények mindig megzavarnak. Sokkal inkább, mint a néhány dogmát bemagoló, és keresztkérdéseknél átszellemült jézusozásra váltó nyáj, vagy az Isten nevében ökölrázó, zászlóégető pszichopaták. Ezek ugyanis szemmel láthatóan vitaképtelenek. Nem hoznak zavarba.