A keresztény hit nekem mindenekfelett támaszt, vigaszt, feloldozást, erőt és szeretetet jelent. A valódi üzenetét azonban a legtöbbünk valamiért nem érti meg.

Vallásos családban nőttem fel. Gyerekkoromban rengeteget jártam templomba. A versenyzés közbeszólt, de még mindig elmegyek misére, ha otthon vagyok, akár az Egyesült Államokban, akár Monacóban, azért, mert úgy gondolom, hogy Isten nélkül nem lennék ott, ahol ma vagyok. Nem lennének meg ezek a lehetőségeim. Ezért azt gondolom, nagyon-nagyon fontos, hogy közel maradjak hozzá.

Időt kell szakítani a dolgokra, minden reggel mielőtt reggelizem, imádkozom. Valójában minden alkalommal, amikor eszem, imádkozom. Néha csak pár másodperc, egy perc, bármennyi is, szakítok rá időt. Mindenki beszélget, de én közbeszólok, hogy bocsánat, egy pillanat, és máris megteremtem a lehetőséget az imára.

Ó, Uram, ha hívlak, az égi vonalak mindig foglaltak!
Ó, Uram, te tudod, miért fájnak az emberi dolgok.
Mondj végre igazat, nekem folyton csak hazudnak!
Ó, Uram, ez pokol, mint egy cirkuszt, csak nézed a magasból.

Azzal a mantrázással, amit sokan imádkozásnak neveznek, ami meg nem értett és át nem élt szavak, mondatok halmazából áll, és amiket oda sem figyelve elhadarsz, nem biztos, hogy oda jutsz, ahová szeretnél.  A valódi ima a szívből jön, és egy egész más minőséget képvisel. Úgy hívják, egész egyszerűen: hála.

Mindenki egy orral és öt ujjal születik, de senki sem születik az isten eszméjével.

A szent szűz fiának halála óta valószínűleg nem múlt el egyetlen nap sem, hogy ne öltek volna meg valakit az ő nevében.