„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
Szólt a Holló. „Soha már!”
A szüntelen halálvágy és a kapaszkodás az életbe – csak ez a szerelem.
Sokféle volt és kísértő az Éden.
Zengett-zúgott szép fáival köröttem
az érthetetlen isten tenyerében.
Hogy szerettem, nagy ég, ó, hogy szerettem!
Telhetetlenül, kétségbeesetten,
mennyi gyönyörrel, kínnal, könnyel
szerelmünk hosszú lángjában mi ketten!
Úgy látszik, bűnbe estem.
Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmetesek a viharok
s én romló törzsű fa vagyok.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!…
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
Mit tagadjam? – siratom és szeretem
Mit tagadjam? – talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.
Szerettem. Milyen szerelem volt. Sem illata, sem fénye nem volt. Kínzó, hideg érzés, névtelen epedés, napsugár-szatírok kegyetlen játéka.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!…
Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
A biztonság keresése nagyon hamar átalakul őszinte szerelemmé, minden könnyebb lesz és édesebb, az érzéseinket pedig belegyömöszölhetjük egy dobozba, és eldughatjuk egy szekrény mélyére valahol a fejünkben, ahol örökre rejtve maradhatnak.
A szerelem egy nagyon nehéz dolog. Valakinek azért, mert sok csalódás éri, valakinek azért, mert még nem talált rá, és valakinek azért, mert önmagában egy kapcsolat is nagyon-nagyon nehéz tud lenni.
Csak akkor érzek fájdalmat, amikor szerelmes vagyok.
Ha csak unalomból, félelemből vagy észérvek miatt kötöd össze valakivel az életed, előbb a szabadságodat, utóbb a másikat, végül önmagadat veszíted el.
Minden érintésed
most is éget még!
Mint sok visszatérő
régi szép emlék!
– Ó, a kamaszbánat – bólintott apu merengve.
– Igen, az milyen kedves tud lenni! – értett egyet anyu.
Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik „mókásnak” tartják, hogy éppen meghasad a szívem.
Mily szörnyű bajt bocsájtsz rám,
mily rettentőt, ha rágondolok, Ámor,
nem félek a haláltól,
gyötrelmeim végét csak tőle várván. (…)
Így hát az élet öl meg,
amíg a halál visszaadja éltem.
Hallatlan, hogy e létben
élet s halál engem miként gyötörnek!
Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés – szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.
A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.