A szív egyes-egyedül, soha meg nem él: egy másikat kér.
Móricz Zsigmond
1879. július 2. — 1942. szeptember 4.
író, újságíró, szerkesztő
Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát?
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle… Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.
Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.
Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.
De hogy el is van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor ezeknek a magvát elveti.
Mindenkinek ki van jelölve egy sínpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sínről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés útját… és az a másik leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sínre kerüljön valaki… és hagyja ott a maga régi nehéz útját.
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
Ott van az emberi szívben a szeretet, csak megmutatni nehéz. Hiszen mindig mást kell csinálni, nem azt mutogatni.
A házasság olyan, mint a rántott csirke. (…) Sose tudja az ember, hogy kit választ. A püspökfalatot keresem, és a mellekasát kapom!