Megesik néha, hogy otthonról a komor ábrázatomat hozom magammal. Merő szórakozottságból. Idebent aztán előbb-utóbb figyelmeztetnek, hogy ideje maszkot cserélnem. Az ilyen súlyos egyéniségektől, mint amilyen én is vagyok, elvárják a rendszeres és egyenletes derűt. A permanens jó kedélyt.

Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani saját magunknak, ugyanakkor igyekezzünk humorral enyhíteni a bajokat, amelyeket szinte sohasem tudunk elkerülni.

Az ember mindig azt hiszi, hogy nagyszerű, csodálatos és gyönyörű dolgok rejtőznek az előtte álló években. Egészen biztos benne, hogy elérheti a hegy csúcsát, és egészen biztos benne, hogy mindig valóra válnak az álmai.

Két módja van a szenvedés elkerülésének. Az első sok mindenkinek sikerül: elfogadni a poklot, oly mértékig beleszokni, hogy már észre sem vesszük. A másik módszer merész, állandó éberséget és tanulást követel: megkeresni és felismerni azt, ami a pokol közepette nem pokol, és lehetővé tenni, hogy fönnmaradjon, teret adni neki.

Ha boldogan szeretnénk élni, meg kell őriznünk optimizmusunkat. Ha sikereket akarunk elérni, hinnünk kell képességeinkben. Ha szeretetre vágyunk, nem vezérelhet bennünket a gyűlölet. Ami sugárzik belőlünk, amit hangoztatunk, hasonló formában visszajut hozzánk.

Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

De minek menekülni, a világ az szép, és mindenki találhat magának bárányt, rózsát, valamit, valakit, akiért érdemes cselekedni, megöntözni a rózsát, legeltetni a bárányt, és vigyázni a rózsára, hogy csak szellő érje.

A sztyeppéken mindig kéknek nevezik az eget, akkor is, ha éppen szürke – mert tudják, hogy a felhők fölött olyankor is kék.

Nevess magadon, és nevess az életen. Ne gúnykacaj vagy önsajnálattól tocsogó nevetés legyen ez, hanem gyógyír, csodaszer, amely enyhíti a fájdalmat, kigyógyít a depresszióból, és segít megfelelő távolságból kezelni az adott pillanatban szörnyűnek látszó kudarcokat.

A világon mindig lesznek rossz dolgok. De a fény legyőzi a sötétséget. Minden alkalommal. A gyertya megvilágítja a sötétet, de a sötét nem sötétíti el a gyertyát.

Ha jól akar szórakozni, szólítsa fel az utasokat, mesélje el mindegyik a maga élettörténetét; s ha csak egy is akad köztük, aki nem átkozta meg az életét, s aki nincs meggyőződve arról, hogy ő a legszerencsétlenebb flótás ezen a tág világon, bedobhat engem a tengerbe, mégpedig fejjel lefelé.

– Mi az az optimizmus? (…)
– Semmi más, sajnos (…), mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.

Játék volt az élet, amelyben nyertem, de tudtam, hogy bármikor veszíthetek is. Ismertem a kockázatokat, benne volt a pakliban, számoltam vele és felkészültem rá. Nyugodtan mondhattam tósztot a kudarcaimra is, hiszen tudtam, legközelebb valószínűleg a sikert köszönthetem.

Azok közül való vagyok, akiknek meggyőződése szerint minden a kevésben rejlik. A gyermek kicsiny, és már magába zárja az embert, szűk az agy, mégis abban ütnek tanyát a nagy gondolatok, és mindössze kis pont a szem, mégis mérföldeket ölel át egy pillantással.

Soha nem gondoltam úgy, hogy le kellene tagadnunk a bosszúságot, a fájdalmat vagy a gonoszságot – csak sokkal könnyebb, ha jókedvűen vágunk neki az ismeretlennek.

Ismeri ő az életet… Ismeri minden aljasságát és minden szépségét, és tudja, hogy minden mocskával együtt, az élet mégis milyen nagyszerű! Istenuccse! – lesz még mondanivalója erről a világ számára. A szentek a mennyben – hogyne lennének tiszták és mocsoktalanok? Őket ugyan nem illeti ezért dicsőség. De a szentek, akik a sárban élnek – ez, ez az örök csoda! Ezért érdemes élni; azért, hogy az ember lássa, hogyan emelkedik ki a bűn fertőjéből az erkölcsi nagyság; azért, hogy kiemelkedjék belőle ő maga is, és ahogy kezd tisztulni a szeme, először pillantsa meg homályosan a távolban derengő szépséget. Azért érdemes élni, hogy lássa az ember: minden gyöngeségből, gyarlóságból, bűnből, minden feneketlen aljasságból hogyan emelkedik ki az erő, az igazság és a lélek.

Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.

Bánjuk a múltat, rettegünk a jövőtől,
s a kettő közt köddé válik a jelen,
a vánszorgó percek száguldó évekké gyűlnek,
s az idő egyenese körbejár végtelen.

Élvezd hát a pillanat szépségét,
ha család, barátok vesznek körül,
vagy a tapasztalás teljességét,
ha magadba zárkózol egyedül.

A bánat és az érzékenység nem átmeneti állapot, melyet le kell győzni, ezek legyőzhetetlen és szükséges életérzések ebben a mai világban. Azt hiszem, csak a gyenge embereknek van szükségük örök optimizmusra.

A bolygók a Nap körül, az emberek a derűt és kiegyensúlyozottságot sugárzó egyének körül keringenek.

Amikor az életünk nem megy túl jól, sokat gondolunk arra, hogyan lehetne jobb. Amikor életünk jól megy, hajlamosak vagyunk nem gondolni arra, hogy lehetne rosszabb is. De gyakorlással meg tudjuk tanulni mérlegelni, hogy a dolgok mennyivel jobbak, mint amilyenek lehetnének, következésképp a jó dolgokat az életünkben sokkal jobbnak fogjuk majd érezni.

Abban a pillanatban egyáltalán sejtelmem nem volt, mibe-hova kerültem. Szívesen mondanám el, hogy hitre találtam, sziklán vetettem meg a lábam, ellenállhatatlanul… ahol a téboly értelemre válik, a bánat örömre, a nem igenre. Sőt, a halál maga sem halál többé, hanem feltámadás. Az igazsághoz híven csak egyet mondhatok. Hogy amikor az élet és a semmi közt kellett választani, akkor mást választani, mint az életet, nem is lehetett, nem is annyira az élet miatt, az élet szerelme miatt, pláne nem az örök életért… inkább annak a reményében, hogy egy ideig az leszek, ami lehetek. Azért még lehet lelkesedni.

A bizakodó gondolkodás hatalma nagyon sok mindent legyőz. Olyan sok borúlátó ember van. Vannak, akik eleve azt mondják mindenre: ezt nem lehet megcsinálni, ezt nem tudod megcsinálni. (…) A fenébe is! Ha az ember nem próbálja meg, akkor biztos, hogy nem sikerül!

Hiszek a szerelemben. Mi másért vetettem volna bele magam olyan gyakran? Soha nem tartott sokáig, és ilyenkor a szívem megszakadt, vagy bezárult. De ez nem akadályozott meg abban, hogy legközelebb újra megnyissam. Aztán újra és újra.

Hányszor történt veled valami olyasmi, amit nem szerettél? És hányszor volt, hogy a kezdeti negatív tapasztalat gazdagabbá tett téged, új lehetőségeket kínált:
– erősebbé tett
– megismertetett új emberekkel
– lehetővé tette, hogy tisztábban lásd az emberi természetet
– képessé tett rá, hogy mélyebben megértsd a saját létedet.
A helyzetek és körülmények nem rosszak. A döntéseid, ahogy azokat kezeled, irányítást biztosítanak a számodra, és lehetővé teszik, hogy megszabadulj minden negatív dologtól. A békéhez vezető úton ne hagyd, hogy látszólag negatív események átvegyék fölötted az irányítást, és uralni kezdjék a gondolkodásodat. Ehelyett inkább arra figyelj, hogyan fejlődhetnél tudatosan a tapasztalat által!

Mindannyiunknak vannak személyes kedvteléseink, preferenciáink – bizonyos dolgokat szeretünk, másokat nem. Az életben mindig van két választási lehetőséged: az egyik, hogy úgy döntesz, élvezed az éppen aktuális eseményt, és tanulsz belőle – még ha nem is olyan dolog, amit szeretsz. A másik lehetőség, hogy végigküzdöd-küszködöd az élményt, közben folyamatosan hibáztatva érte mindent és mindenkit magad körül. Mi lenne, ha minden kedvezőtlen eseményt új megvilágításban szemlélnél? Mi volna, ha egyszerűen elfogadnád a tapasztalatot, mint átmeneti állapotot, és tanulnál belőle, amit csak lehet? Gondold csak el, milyen békéssé válna ezzel az élményed! Ha szereted a Poklot, azzal Mennyországgá változtatod. Az érzéseiddel döntesz – válassz hát körültekintően!

A balszerencse mindig ahhoz érkezik, aki várja. A trükk az, hogy a szerencsétlenségek szüneteiben az ember megtalálja, aminek örülhet.

A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: “az önfeledésnek is megvan a maga öröme”. Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot, zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő mosolyt.

Már énnékem bizony nem kenyerem a bánat:
Csak úgy nyelem le, ha alapos oka támad,
S még ha száz oka is majd kiszúrja szemem,
Én bizony úgy teszek, hogy észre sem veszem.

Nem siránkozom, hogy a rózsának is vannak tövisei, örülök inkább, hogy rózsa van a tövis felett, s hogy a bokor tele van rózsával.

Semmi sem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, semmi sem túl csodálatos ahhoz, hogy megtörténjen, és semmi sem túl jó ahhoz, hogy örökké tartson, ha a terád váró jóhoz pozitívan állsz hozzá.

Mondtam már, hogy hétszer csapott belém a villám? Egyszer, amikor a kutyámat sétáltattam. Nem látok már sokat a szememmel, a fülemmel is alig hallok. Néha fogalmam sincs, hol vagyok. Mindig elfelejtek valamit. De tudod mit? Isten mindig emlékeztet arra, milyen szerencsés vagyok, hogy élek.

Semmi különbség a pesszimista és az optimista között, ha az előbbi azt mondja, hogy “ó, ez reménytelen, úgyhogy a kisujjadat se mozdítsd”, az utóbbi pedig azt, hogy “a kisujjadat se mozdítsd, végül úgyis minden jóra fordul”. Egyik esetben sem történik semmi.

Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

Optimista rohamaimban azt mondom magamban, hogy pokol volt az életem: az én poklom az ízlésem szerint való pokol.

Hinni kell! Mindegy, hogy miben, hiszen gyarló emberek vagyunk, az igazságot úgysem látjuk. Higgyünk a jóban, a szépségben, s talán minden jóvá és széppé válik, ha őszinte szívvel hiszünk benne.