Egy új dal készen van, mielőtt ténylegesen megszületne – én csak az eszköz vagyok, amelyen keresztül átlép ebbe a világba.

Végül elegünk lesz a cinizmusból, a szkepticizmusból és a mellébeszélésből és inkább több zenével szeretnénk élni.

Ha egy mély hangot leírok, aztán egy magasabbat, az már emelkedés, ha egy magas hangot megütök, aztán egy mélyebbet, az már süllyedés: az egyik okvetlenül a vidámság, a másik csüggedés.

Harmóniavilágom erősen különbözik más európai zeneszerzőkétől. Nyilvánvaló, hogy igyekeztem hozzá alkalmazni azoknak a dallamoknak sajátos jellegéhez, amelyeket felhasználtam – népieket és sajátjaimat egyaránt; a dallamok tonalitása teljesen eltér attól a tonális érzéktől, mely a hagyományos harmonizálást megszabja. Mondhatnám tehát, hogy harmóniavilágom „nemzeti”, de csak eredetében az, sokkal áttettebb módon és nem ugyanolyan fokon, mint azok a dallamok és ritmusok, amelyekhez járul.

Ha valamilyen bánatom van, akkor mindig egy horvát énekes dalait hallgatom, segítenek sírni, vagy másképp könnyítenek a lelkemen. Kellenek ilyen kapaszkodók, kell zenei aláfestés az életünknek.

Sokszor leülök gondolkozni azon, csinálok-e bármi értelmeset azon kívül, hogy muzsikálok és énekelgetek, és általában ilyenkor van az, hogy egyszer csak kapok egy levelet valakitől, amiben leírja, hogy a dalaim hogyan segítették át egy nehéz életfázison.

Rengeteget tanulok, nagyon komoly elvárás magammal szemben, hogy a zenészségről mint szakmáról minél többet megtudjak. Énektanárhoz járok, hangszerekkel próbálkozom, igyekszem fejleszteni magam.

Nagyon megtisztelő és jólesik, ha az ember kap egy-egy díjat, és persze ha a közönség szavaz ezekről a díjakról, az mindig még értékesebb, de számomra a siker egy picit összetettebb. Nekem sokat számít, hogy hányan vannak a koncerteken, hogy amikor kitartom a mikrofont, éneklik-e a dalaimat az emberek. Abban a világban, amiben élek, az a cél, hogy a zenét eljuttassuk az emberekhez, nekem az a fontos, hogy eljut-e hozzájuk és mond-e nekik bármit mindaz, amit megalkottam

Úgy vélem a zeneszerzés élményekből építkezik, tapasztalatokból, melyeket a világból szerzünk, ahol élünk. Az emberekről, akikkel találkozunk, a kapcsolatainkról, a világban betöltött helyünkről.

Ahhoz, hogy megértsük, hallgatnunk kell a zenét. Ám mihelyst arra gondolunk közben, hogy “éppen zenét hallgatok”, már nem is hallgatunk semmit.

Zeneszerzésben is ugyanolyan naiv vagyok, mint minden másban. De ha visszahallgatom a dalokat, amiket rögzítettem, nem is találom olyan rossznak.

A zene nekem olyan, mint a lélegzés, talán így a legkönnyebb megfogalmaznom. Sosem gondolkodtam azon, mit is jelent nekem a zene, mert annyira természetes, hogy mindent körbevesz, amit csinálok.