Az írásról szóló művek többnyire tele vannak hülyeséggel. A regényírók, beleértve e mű szerzőjét, nem nagyon tudják, mit csinálnak – miért működik a dolog, ha sikerük van, és miért nem, ha nincs. Úgy véltem, minél kurtább a könyv, annál kevesebb benne a hülyeség.
Stephen King
1947. szeptember 21. –
amerikai író
Szeretteink halála sok mindennel jár, nem utolsósorban sok munkával.
– Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (…) Bizony. A költők örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerű. És örökké éhes.
– Mivel táplálkozik? (…)
– Barátsággal. Barátságot zabál.
Túlélték az estét, noha Tad halott volt. A következő napot is átvészelték. Meg az azután következőt. Nem sokkal lett jobb a helyzet sem augusztus végén, sem szeptemberben, de mire elsárgultak a levelek, és hullani kezdtek, egy kicsivel jobb lett. Egy egészen kicsivel.
Legjobban magunknak tudunk hazudni.
Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye.
Az emberek néha úgy is tudnak hazudni, hogy csöndben maradnak.
Vannak emberek, akik egészen pompásan tudnak hazudni maguknak.
A nevetést nem lehet elutasítani. Ha jön, lehuppan a kedvenc fotelodba, és addig marad ott, ameddig akar.
Az olyan barátságok, amelyek nevetéssel kezdődnek, erősek szoktak lenni.