Az elhallgatás, a hazugság mérgező légkört teremt a családban, és különösen nagy pszichés terhet ró a gyerekekre. Nem jó tehát takargatni a feszültséget, de fontos, hogy a valódi problémáról legyen szó, és akkor, amikor érezzük.

Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulaj­donság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei fele­lősség nélküli játéka lenne. (…) Egy lelkileg ép ember és egy pszi­chopata (…) nem külön­böznek jobban egymástól, mint egy kompenzált és egy dekompenzált szívbajjal élő ember.

A félelem a szeretet hiánya. Ha félsz, szeress jobban! Ne harcolj a félelem ellen, máskülönben egyre jobban rettegsz majd, és újfajta félelem hatol a lényedbe: a félelem a félelemtől, ami rendkívül veszélyes. Ha a félelem hiány, akkor a félelem a félelemtől voltaképpen a hiány hiányától való félelem. És ez az őrületbe kerget.

Amikor két ember beszél, nemcsak a testük és aurájuk kerül egymással harmóniába, hanem az ún. motoros mimikri hatása is működik. Ha mosolygó vagy fintorgó arcot látunk, visszamosolygunk vagy visszafintorgunk, igaz, csak olyan rövid ideig tartó izomaktivitással, amit csak elektromos szenzorokkal lehet érzékelni. Ha kalapáccsal ráütök az ujjamra, a legtöbb ember, aki ezt látja, elfintorodik: az én érzelmi állapotomat tükrözik. Ezt nevezik empátiának. Egymás érzelmeit utánozzuk, így fejezünk ki együttérzést, törődést és alapvetőbb szinten így kommunikálunk egymással.

Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: “Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele.

Az emberi lények nagyon különbözők; hosszú idő fog még eltelni az emberi viselkedés megértéséig. Jóval előbbről kell kezdenünk. Ha legalább azt ki tudnánk találni, hogy egy kutya hogyan “működik”, máris jóval előbbre tartanánk. A kutyát jóval könnyebb megérteni, mégsem ment még eddig senkinek.

S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem “másféle”, ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.

Pszichológiai kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy a materialisztikus értékorientáció aláássa az emberek jólétét. Azok az emberek, akik nagy jelentőséget biztosítanak a materiális értékeknek, alacsonyabb személyes jóléttel és egészséggel rendelkeznek, mint azok, akik kevésbé anyagias életformát képviselnek. Ez az összefüggés jól dokumentálható, a gazdagoktól a szegényekig, a fiataloktól az öregekig, az ausztráloktól a dél-koreaiakig. Az eredmények azt mutatják, hogy a túlzott anyagiasság az élettel való alacsony szintű megelégedettséghez, depresszióhoz, bizonytalansághoz, testi problémákhoz és személyiségzavarokhoz – például önimádáshoz és antiszociális viselkedéshez – vezet.

Vigyázz, mit mondasz! Minden fölösleges szóról el kell számolnod. Sose mondd: “Belebukom; kirúgnak az állásomból; nem tudom kifizetni a lakbért.” Tudatalattidnak nincs humorérzéke. Amit kimondasz, megvalósítja.

Az orvosi tekintéllyel el lehet boldogulni a hiszékeny embereknél, de a kritikus tekintet számára mindig talminak látszik az ilyen siker. Ebből fakadt az is, hogy az orvos-pszichoterapeuták előfutárai, a papok tekintélye is igen megtépázódott – főként a műveltebb emberek körében. A nehezebb esetek nem mások, mint emberi megmérettetések, úgy a páciensnek, mint orvosának.

Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját.

Rendkívüli értékeket tulajdonítok annak, amikor megengedhetem magamnak, hogy megértsek másokat. Ez a kinyilatkoztatásszerű megjegyzés bizonyára furcsának tetszik. Meg kell-e engednem magamnak? Úgy vélem, igen. A másoktól hallott megjegyzések zömét inkább értékeljük vagy megítéljük, mintsem megértjük. Amikor valaki egy érzelmet, hozzászólást vagy védekezést fejt ki, szinte azonnal úgy reagálunk, hogy igaz, butaság, képtelenség, érthetetlen, inkorrekt, kellemetlen. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy precízen megértsük, mit is jelent a másik számára az a kijelentés.

A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.

A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel mindig mások csodálatának függvénye, s mert ez a csodálat tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesítményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semmivé válhatnak.

Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.

Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.

Van azonban elérhető cél is, ez pedig az egyéni személyiség fejlesztése és megérlelése. És mivel meg vagyunk róla győződve, hogy az egyén az élet hordozója, az életet szolgáltuk, ha sikerült egy fát is gyümölcsözővé tennünk az ezer terméketlenül maradt között. Aki azonban arra törekszik, hogy mindent fölneveljen, ami csak nőni akar, hamarosan rájöhet arra, hogy mindig a gyom nő a leggyorsabban, és hamarosan elborít mindent. Ezért gondolom, hogy a pszichológiának az a legnemesebb feladata jelenünkben, hogy az egyén fejlődésének célját szolgálja szakadatlan. Igyekezetünk a természet igyekezetét követi abban, hogy az egyén kibontakoztathassa élete teljességét, hiszen az élet is csak az egyénben lelheti meg értelmét, nem pedig az aranyozott ketrecben gunnyasztó madárban.

Ha az ember meghasonlott önmagával, és ezt nem tudja, akkor illúziói vannak; ha azonban tudja, hogy meghasonlott önmagával, eljutott az individuáció fokára. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.

Arcátlan vakmerőség azt képzelnünk, hogy mindig meg tudjuk mondani, mi a jó vagy rossz a páciensnek. Valami talán tényleg rossz számára, de mégis megteszi, amiért aztán lelkifurdalást is érez. Ez az illető számára – gyógyászatilag nézve, tehát tapasztalatilag – nagyon jó lehet. Talán meg kell élnie a rosszat, elszenvedve annak hatalmát, mert csak így képes végre feladni másokkal szembeni farizeusságát. Talán maga a sors vagy a tudattalan, avagy Isten – nevezzék, ahogy akarják – kénytelen amúgy jó alaposan elgáncsolni, belelökni a mocsokba, mert csak egy ilyen erőteljes élménynek lesz foganatja, ez segít levetkőzni gyermetegségét s teszi érettebbé.

Szép és jó, ha Ön az egész világtól függőnek érzi magát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ön nem függő, és el kell kezdenie így érezni magát. A függőség érzése pusztán kitérési manőver. Ön épp egy ilyesfajta beállítottsággal bénítja meg magát, s emiatt nem tud a saját lábára állni. Az igazi út az Ön saját útja, és el kell szánnia magát arra, hogy ezt az utat járja. Ezáltal eljutna valamilyen célhoz.

A lélek annyira sóvárog valami után, amire célként tekinthet, hogy ha nincs ilyen, önmagával fordul szembe, hatalmas, nem létező problémákat kreálva, csakhogy legyen valami, amin teljes erővel munkálkodhat.

Személyiségfejlesztésre vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés a széles útról, különc remeteség – ahogy éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva csak kevesen csábultak erre a különös kalandra.

Ugyanis nincs olyan, aki azért fejlesztené a személyiségét, mert valaki azt mondta neki, hogy hasznos vagy tanácsos így tennie. A természetre még sohasem tettek mély benyomást a jó szándékú javaslatok. Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az emberit is. (…) Így a személyiség fejlődése sem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek; nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.

Az ember olyan mértékben hibázza el élete értelmét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. A jóságos és hosszan tűrő természet legtöbbünket szerencsére soha nem nógatott, hogy mondjuk meg: mi az értelme életünknek.

Ha valamit szívvel-lélekkel csinálunk, akkor megsokszorozódik az energiánk, szinte kifogyhatatlanná válik. De ha kételyeink vannak, és nem vagyunk biztosak a dolgunkban, akkor szorongani kezdünk. Az a fizikai és érzelmi energia, amelyet a szorongás emészt fel, elképesztő mértékű.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden ideiglenes pszichológiai ismeretünket egyszer a szervekre levetítve is meg kell tudnunk alapozni.

Egy tevékenységet sohasem magyarázhatunk meg egy magasabb pszichikus képesség működése eredményeként, ha azt a pszichológiai skála alacsonyabb fokán jelentkező működés eredményeként is magyarázhatjuk.

A pszichológia, nem vitás, a Herbert Spencer úr által lefektetett alapokra fog támaszkodni, vagyis arra az elvre, hogy a szellemi erők és képességek szükségképpen csak fokozatosan voltak megszerezhetők.

A jellem ugyan teljességgel következetes és összefüggő, de valamennyi tulajdonságának gyökere sokkal mélyebben van, semhogy szórványos adatokból meg lehetne határozni, hogy melyek azok, amelyek adott esetben egymással együtt léphetnek fel vagy sem.

Minden állati lénynek, jelesül az embernek, ahhoz, hogy megállhassa a helyét a világon és boldogulhasson, szüksége van rá, hogy bizonyos megfelelés és arány legyen akarata és értelme között. Minél pontosabban és helyesebben találta el ezt a természet, annál könnyebben, biztosabban és kellemesebben fogja életét leélni. Mindamellett már a voltaképpeni helyes pontnak a puszta megközelítése is elégséges lesz arra, hogy a romlástól megóvja.

Mindenféle viselkedés természet és neveltetés interakciója, a kettő kölcsönös hozzájárulása a viselkedéshez éppen olyan elválaszthatatlan, mint az, ahogyan a négyszög hossza és szélessége meghatározza a területét.

Nehezen találsz olyan komoly gondolkodású elmét, akinek ne lenne egyéni vallásos világképe. De ez a vallásosság különbözik a naiv emberétől. Az utóbbiak Isten gondoskodásából hasznot várnak, félnek haragjától; egy olyan érzés szublimálása ez, ami hasonlít az apa és gyerek közötti kapcsolathoz.

Cselekedeteinket arra a mindig jelen lévő tudatosságra kell alapoznunk, hogy az emberek gondolkodásukban, érzelmeikben és cselekedeteikben nem szabadok, de csak annyira kötöttek indítékaik által, mint a csillagok mozgásukban.

Mivel belső élményeink érzékeléssel szerzett benyomásaink reprodukcióiból és kombinációiból állnak, a lélek fogalma test nélkül számomra üresnek és értelmetlennek tűnik.

Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akartok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt, s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától, s fajától.

Képtelenek vagyunk együtt élni dolgokkal úgy, ahogy vannak. A vélemények fontosabbak számunkra, mint a valóságos élet, és hajlamosak vagyunk rá, hogy inkább higgyünk a szavaknak, mint a tényeknek.

Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel – az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem. Nincs pótgyerek, te vagy az egyetlen. Ettől az ember kétségbeesetten igyekszik, hogy tökéletes legyen, és ugyanakkor megrészegül a hatalomtól. Így születnek a zsarnokok.

Milliók és milliók hiszik azt magukról, hogy szegénységre és kudarcra vannak “kárhoztatva” valamilyen megfoghatatlan erő hatásának következtében, amelyre – meggyőződésük szerint – nincsenek befolyással. Ők maguk “szerencsétlenségük” létrehozói, méghozzá azokon a negatív gondolati impulzusokon keresztül, amelyeket a tudatalattijuk “felvesz”, és a nekik megfelelő ekvivalensekké változtat.