A pszichoterápiában „ellenállásnak” hívjuk azokat a manővereket, amelyek segítségével folyamatosan kikerüljük a fájdalmas igazság tudatosulását, amelyekkel megpróbálunk küzdeni a terapeuta erőfeszítései ellen, aki szeretné velünk megláttatni ezeket az igazságokat.
Aki nem váltja valóra saját tehetségét, a született festő, aki harisnyát árul festés helyett, a buta életet élő okos ember, az igazságot látó, de azt elhallgató ember, a férfiasságát feladó gyáva ember – mindezek olyanok, akik valahol mélyen észlelik, mit rontottak el magukban, és ezért megvetik önmagukat. Ebből az önbüntetésből csak neurózis származhat, de ugyanígy származhat belőle megújult bátorság, jogos felháborodás, nagyobb öntisztelet, ha a felismerés után sikerül megtenni a jót; egyszóval a növekedés és a jobbá válás útja a fájdalom és konfliktuson keresztül vezet.
Freudtól megtanultuk, hogy a múlt most létezik az emberben. Most azt tanuljuk meg a növekedés és önmegvalósítás elméletéből, hogy a jövő is most létezik a személyben, ideálok, remények, kötelességek, feladatok, tervek, célok, megvalósulatlan lehetőségek, küldetés, sors, rendeltetés stb. formájában. Aki számára nem létezik jövő, az kénytelen a konkrétumban, a reménytelenségben, az ürességben élni. Számára az időt vég nélkül „ki kell tölteni”. A legtöbb tevékenységet általában a törekvés mozgatja, ezért szervezetlenül és integrálatlanul marad a személy, amikor megszűnik a törekvés.
Az énkép nem képes különbséget tenni a tényleges esemény és a képzelet által élénken, mély átéléssel felidézett esemény között.
Ha már kitűzted a célodat, az agyad állandóan figyeli a célról jövő környezeti jeleket és a belsőbeszédedet. Ezt a negatív és pozitív visszacsatolást döntéseid folyamatos módosítására használva, az agyad tudat alatti kiigazításokat végez, hogy elérd a célod. Ha az egyén olyan célokat programoz az agyába, amelyek ködösek, összevisszák vagy irreálisak, életében körbe-körbe fog mozogni, míg aztán elkeseredésében feladja, vagy önmagát semmisíti meg.
Aki szeret engem, azért tud szeretni, mert magával is jó viszonyt ápol. Aki gyűlöli magát, abból lesz a gyűlölködő. Miért pedálozzak mások szeretetéért, ha a magukkal való viszonyukat vetítik ki rám? Aki szeret, az önmagát szereti, aki utál, az önmagát utálja.
A negatív érzések széles tárháza mindig akkor jelentkezik, amikor olyan területeket akarsz befolyásolni, amelyek a személyes hatáskörödön kívül állnak.
Egyes tudósok szerint az agyunk képes észlelni bizonyos mintákat a hétvégi tevékenységünk során. Amikor új helyzetben találjuk magunkat, meg tudjuk jósolni a végkifejletet, mert már láttunk hasonló mintákat. Felvettem azt a szokást, hogy amikor megkötök egy üzletet, minden egyes fázisának minden egyes részletével teljesen tisztában vagyok. Tudom, mikor húzzák az időt, érzem, ha valaki nem is igazán gondolja komolyan, és csak az időmet rabolja.Tudom, mikor hazudnak nekem, és észreveszem az apró jeleket, amelyekből látszik, hogy valami nem stimmel, mert egyszerűen túl szép, hogy igaz legyen. Felismerem a gyenge ellenfelet, és tudom, mikor kell keményen odacsapnom.
A pszichológusnak mindig gyanús, ha valaki túlságosan összpontosít a hatalomra; az alacsonyabbrendűség, a tehetetlenség, a szorongás eltitkolásának kísérletét látja benne. Ha ez a hajlam mértéktelen ambícióval, féktelen ellenségeskedéssel, gyanakvással meg azzal párosul, hogy valaki a nagyság ábrándjában ringatózva egyáltalán nem tudja érzékelni a maga korlátait, a paranoiának – az egyik legnehezebben kifüstölhető pszichológiai állapotnak – jellegzetes tünetcsoportjával állunk szemben.
A tömeg nem azért válik vakká, mert buta. Hanem mert fél. Amikor a bizonytalanság tartóssá válik, az emberben megnő az igény a lezárásra. A kognitív lezárás iránti igényről szóló egyik kutatásban például kimutatták, hogy minél erősebb a fenyegetettség, annál inkább hajlamosak az emberek az első elérhető magyarázatot elfogadni, és annál kevésbé vizsgálják alternatíváit. A gyors válasz megnyugtat. A komplex válasz feszültséget tart fenn. Ilyenkor a pontosság másodlagos lesz. A stabilitás az első. Nem az igazságot keressük, hanem a szorongás végét. Amikor növekszik az egzisztenciális bizonytalanság, akkor beszűkül a kritikai gondolkodás. A kapaszkodó ilyenkor nem vélemény, hanem védelem. Ha egy közösség hosszú ideig úgy érzi, hogy nincs befolyása a történésekre, akkor nemcsak cselekvőképtelenné válik, hanem alternatívákat sem lát. Ekkor a legerősebb narratíva nem az lesz, amelyik igaz, hanem amelyik visszaadja a kontroll illúzióját.
A depresszió rituálisan meghatározott társadalomban nem fordul elő. A lélek ott teljesen feloldódik, sőt kiürül a rituális formákban. A rítusok világszerűek. Erős világvonatkozást tartalmaznak. A depresszió alapja ezzel szemben a túlfeszített önvonatkozás. Az ember begubózik önmagába, teljesen képtelen kilépni magából, túllépni magán a világ felé. A világ eltűnik. Az ember a kínzó üresség érzésével egyre csak önmaga körül kering. A rítusok ezzel szemben megszabadítják az ént önmaga terhétől. Megszabadítják az ént a pszichológiától és a bensőségességtől.
Az irigység mindig az összehasonlításban születik meg: valakihez képest vizsgáljuk és ítéljük meg önmagunkat, és a másikhoz viszonyítva érezzük úgy, hogy alulmaradunk.
– De te nem is tudsz motorozni.
– Tegnap éjjel megtanultam, nem túl bonyolult. Valójában pszichológiai kérdés. A nehézség a jogosítványban, a rendőrökben, a közlekedési lámpákban meg az autósoktól való félelemben rejlik. Ha mindezekről megfeledkezel, kevesebb mint félóra alatt meg lehet tanulni motorozni.
A félelem pszichológiai állapota elválik bármilyen konkrét, valódi, azonnali veszélytől. Ez több formában jelentkezett: kényelmetlenségérzetként, aggodalomként, szorongásként, idegességként, feszültségként, rettegésként, fóbiaként stb. Ez a fajta pszichológiai félelem mindig valami olyasmivel kapcsolatos, ami megtörténhet, s nem olyannal, ami éppen most történik. Te itt és most vagy, elméd pedig a jövőben. Ez „szorongásszakadékot” szül.
Az utazás kényszere jól ismert pszichológiai jelenség.
Az egészséges ember működésének megértése reménytelennek tűnik, túl bonyolultak és sokfélék vagyunk, és különben is, mi az, hogy egészséges ember? Pszichológusszemmel ilyen talán nincs is, legfeljebb mindenki másképp beteg.
Azok a gyerekek, akik szüleik gondviselőjévé válnak, önmaguk életen át tartó megtagadására készülnek. A gyermekre kiosztott szerepben nagy jelentősége van a szülők saját kielégítetlen gyermekkori szükségleteinek, és így tovább generációkig visszamenőleg.
A felnőttkori lelki stressz egyik legalapvetőbb forrása éppen az, ha a gyerekkorban nem alakulnak ki a személyes határok. Ez ugyanis állandó negatív hatással van a szervezet hormonháztartására és immunrendszerére, mivel akik nem érzékelik egyértelműen a személyes határaikat, azok stresszben élnek; mindennapjaik állandó része, hogy mások betolakodnak az életükbe. Megtanulják azonban, hogy mindezt kizárják a tudatukból.
A hitet nem szabad sem történésznek, sem társadalomtudósnak, sem senki másnak túlanalizálni. Az ember azt hiszi, amit hinni kíván. Ez egyszerű, egyben mély dolog, és ennek nincsenek pszichoanalitikai eredői.
Sokan nem gondolnak arra, hogy minden kommunikáció. Abban a pillanatban, hogy kilépünk a lakásunk ajtaján, a járásunk és a nézésünk elárul minket. Kommunikálunk az öltözékünkkel, a testünkkel, a gesztusainkkal, a mimikánkkal. Azzal, ahogy megyünk, állunk, vagy éppen ülünk, ahogy a kezünket tartjuk, ahogy belenézünk mások szemébe, vagy éppen kerüljük a tekintetüket. És mások -ezek alapján- még azelőtt leszűrik a rólunk alkotott véleményüket, hogy megszólaltunk volna. Ha nem vagyunk tudatosak, ha nem figyelünk oda a legapróbb részletekre, nem tudjuk irányítani azt, hogy mások hogyan lássanak minket. Ezzel pedig komoly versenyhátrányba kerülhetünk mind a szakmai-, mind a magánéletünkben.
