A kutyámon élesítettem a cseleimet. Nagyon sokat játszottam a barátaimmal, és ha ők elfáradtak, a kutyámmal folytattam. Hogy jól játszott-e a kutya? Futott a labda után, és nem fáradt el!

Abból a pénzből, amit a kutyánkra és az összes általa tönkretett dologra költöttünk, egy kis jachtot vehettünk volna. Viszont hány jacht várja egész álló nap az ajtóban, hogy az ember hazamenjen? Hány jacht él azért a pillanatért, hogy az ember ölébe mászhasson, vagy hogy leszánkázhasson a domboldalon gazdája képét nyalogatva?

Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!

A kutya nevelése a kutya számára sem könnyű. Ki kell bírnia röhögés nélkül, hogy ez a sürgölődő, őt becézgető és a kedvét örökké kereső személy azt hiszi, hogy a kutya mellett az ember az úr a háznál. Ha kibírja röhögés nélkül, a nevelés befejeződött: a kutya átnevelte az embert.

Hála a gondviselésnek, a kutyák morálja nem züllött le még annyira, hogy ellenszenvüket udvarias csóválással takarnák – ahogyan az ember teszi. Ők, ha nem tetszik valaki, őszintén megugatják! Szembe! Az emberi társadalom ezt csak hát mögött csinálja, de annál dühösebben!

A kutyám nem tud különbséget tenni az idegenek között. Pedig ezerszer elmagyaráztam neki, hogy a postásra nem szabad ráhoznia a szívbajt, a villanyszámlást viszont kutya kötelessége elzavarni.

Nincs árvább a gazdátlan kutyánál! Ennek is volt neve. Ezen a néven szólították. Aztán egyszer csak semmije sincs már: nincs mit ennie, nincs kit szeretnie, még neve sincs. Hát nem borzasztó?

A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé. Társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket!