Eltitkoljuk az érzéseinket azok elől, akiknek a leginkább meg kellene mutatnunk. Úgy rejtegetjük őket, mintha bármi szégyellni való lenne a természetes reakciókban.

A levél minden sorában éreztem fájdalmát. Az ő fájdalma pedig kihívta az én fájdalmamat; megint ott tartottunk, ahol régen – bántottuk egymást. Bárcsak lehetne bántás nélkül szeretni. (…) A bántás maga a birtoklás ténye; testileg-lelkileg egyaránt túl kicsik vagyunk hozzá, hogy egy másik embert büszkeség nélkül birtokoljunk, vagy megaláztatás nélkül engedjük magunkat birtokba venni.

– Miért jöttél vissza? (…)
– Talán hiányoztál.
– El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
– Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
– Semmi sem változott. Mit keresel itt?
– Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.

A bizonytalanság a legrosszabb, amit szerelmes érezhet: ennél némelykor a leghétköznapibb, vágy nélküli házasság is jobb.

A legtöbb ember tévesen azonosítja magát az érzéseivel, gondolataival és preferenciáival. Ha dühöt éreznek, azt gondolják: “Dühös vagyok. Ez a dühöm.” Emiatt aztán egész életüket azzal töltik, hogy igyekeznek elkerülni bizonyos érzéseket, és megélni másokat. Sosem értik meg, hogy nem azonosak az érzéseikkel, és hogy bizonyos érzések szakadatlan hajszolásával csak azt érik el, hogy ott ragadnak a nyomorúságban.

Nemcsak az olyan, negatív érzelmek elkerülésére kell koncentrálnunk, mint a félelem vagy a harag, hanem tudatosan mélyen átérzett, pozitív érzelmeket kell kultiválnunk magunkban, mint például a hála, az öröm, az izgalom, a lelkesedés, az elragadtatás, az áhítat, az inspirálódás, a rácsodálkozás, a bizalom, a nagyrabecsülés, a kedvesség, az együttérzés és a magabiztosság, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelni tudjuk az egészségünket.

Azt mondtad, hogy minden létező egyszer elvész, de sajnos, tévedtél. Mert a szívembe markolt érzés sosem vész el, bárhogy szeretném.