Vannak olyan időszakok, amikor egy bölcs vezető éppen attól válik felelősségteljessé, ha új irányban indul el, főleg ha teljes bizonyossággal tudja, hogy a lehető legjobb útra tereli népét.

Amely birodalom egységét csak fegyveres erővel lehet fenntartani, annak nagyhatalmi állása felette kétséges, s a veszélynek óráiban éppen nem biztos.

Amit hatalom ront meg, az ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet.

A legkisebb államtitok is olyan szikra, amiből nagy tűzvész lehet. Nemcsak az uralkodónak nem szabad bízni senkiben, de annak sem, aki közelében él.

Az uralkodó – a történelem rabja. A történelem, vagyis az emberiség tudattalan, közös, társas élete az uralkodók életének minden pillanatát a maga érdekében használja fel, mint céljainak egyik eszközét.

Ez a hatalom szofizmája: végső soron csak egy abszolút, korlátok közé szorított univerzumban hatékony. Ám relatív világegyetemünk alapvető leckéje az, hogy a dolgok változnak. Minden hatalom előbb-utóbb szembekerül egy nálánál nagyobbal.

A kormányzatok, amennyiben tartósnak bizonyulnak, hajlamot mutatnak az arisztokratizálódásra. A történelem egyetlen kormányzatának sem sikerült ezt a tendenciát megkerülnie. És ahogy az arisztokrácia fejlődik, a kormányzat mind inkább kizárólag az uralkodó osztály érdekeit igyekszik érvényesíteni – legyen ez az osztály örökletes nemesség, üzletbirodalmak oligarchiája vagy vaskalapossággal körülsáncolt bürokrácia.