A család tényleg remek dolog, meleg, erőt adó és derűs, és az is jó benne, hogy nincs állandóan, folyamatosan jelen. Szerintem ezzel mindenki így van, csak sokan nem merik bevallani.

Nem szeretem a család ideáját. A család egy förtelem, megöli a szabadságot, megöli a kedvet, megöli a vágyakat, a család hazudik neked. Kicsit olyan, mint a kép a televízióban: hazudik neked.

Akárhány emberrel volt dolgod az életben, sírod körül a családod, a “hozzád tartozók” állnak majd a legközelebb. Hiába voltál király, népvezér, miniszterelnök, világsztár vagy vezérigazgató – az igazi kapcsolatnak szűk kis köre van, néhány ember a sok-sok millióból. Ezért a családi diszharmónia a legnagyobb próbatétel: otthonodban lettél számkivetett.

Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel – az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem. Nincs pótgyerek, te vagy az egyetlen. Ettől az ember kétségbeesetten igyekszik, hogy tökéletes legyen, és ugyanakkor megrészegül a hatalomtól. Így születnek a zsarnokok.

Társra vágyunk, ez igaz. De azt soha ne akard, hogy valaki az egész világot jelentse neked. Még akkor sem, ha a házastársunk az… kell lennie másnak is. Nem csak a férjünknek, nem csak a gyerekeinknek. Fontos a család, az a legfontosabb. De nem lehet minden. Mert ha az, és a családi életünk mégsem alakul úgy, ahogy elvártuk… hát az egy óriási csalódás tud lenni. Már ha nincs semmi másunk azon kívül.

Sokan készpénznek veszik, hogy minden gyereknek joga van két felelősségteljes, szerető szülőhöz. Én viszont nem érzem úgy, hogy ez ilyen magától értetődő lenne. Egyedül születünk, és egyedül halunk meg. Ha jut neked egy felnőtt, akire tényleg számíthatsz, akkor elég nagy mákod van.