Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben vagytok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már… nem! Ezt nem tudom végiggondolni! Álmatlanság kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, öreg ember lettem. Ha hozzátok fűző gyötrő kötelék nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok!

Gyermekkoromban minden születésnap különleges alkalomnak számított: azt jelezte, hogy az ünnepelt elég szerencsés volt hozzá, hogy egy újabb évet tölthessen együtt a családjával.

Egy férfi, egy nő meg egy gyermek mindig módját ejti valamiképpen, hogy beássa magát, magukra rántsák a földet, ahol élnek, takaró gyanánt, és akár a körmükkel is kikaparjanak maguknak valami otthonfélét. Akkor aztán pokoli erő kell hozzá, hogy gyökereiket kiszaggassa.

Otthon van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol.

Az élet kezdete, a családi gyökerek szinte determinálják egy ember jövőjét, elérhető céljait, olykor társadalomban való mozgásterét is.

A család tényleg remek dolog, meleg, erőt adó és derűs, és az is jó benne, hogy nincs állandóan, folyamatosan jelen. Szerintem ezzel mindenki így van, csak sokan nem merik bevallani.

Nem szeretem a család ideáját. A család egy förtelem, megöli a szabadságot, megöli a kedvet, megöli a vágyakat, a család hazudik neked. Kicsit olyan, mint a kép a televízióban: hazudik neked.

Akárhány emberrel volt dolgod az életben, sírod körül a családod, a “hozzád tartozók” állnak majd a legközelebb. Hiába voltál király, népvezér, miniszterelnök, világsztár vagy vezérigazgató – az igazi kapcsolatnak szűk kis köre van, néhány ember a sok-sok millióból. Ezért a családi diszharmónia a legnagyobb próbatétel: otthonodban lettél számkivetett.

Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel – az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem. Nincs pótgyerek, te vagy az egyetlen. Ettől az ember kétségbeesetten igyekszik, hogy tökéletes legyen, és ugyanakkor megrészegül a hatalomtól. Így születnek a zsarnokok.

Társra vágyunk, ez igaz. De azt soha ne akard, hogy valaki az egész világot jelentse neked. Még akkor sem, ha a házastársunk az… kell lennie másnak is. Nem csak a férjünknek, nem csak a gyerekeinknek. Fontos a család, az a legfontosabb. De nem lehet minden. Mert ha az, és a családi életünk mégsem alakul úgy, ahogy elvártuk… hát az egy óriási csalódás tud lenni. Már ha nincs semmi másunk azon kívül.

Sokan készpénznek veszik, hogy minden gyereknek joga van két felelősségteljes, szerető szülőhöz. Én viszont nem érzem úgy, hogy ez ilyen magától értetődő lenne. Egyedül születünk, és egyedül halunk meg. Ha jut neked egy felnőtt, akire tényleg számíthatsz, akkor elég nagy mákod van.

Családi körben az emberek mindig megalkusznak a szerencsétlenséggel: megszokják, s a reménység elviselhetővé teszi a kegyetlenséget.

Bizonyos értelemben összes rokonunkat csak kitaláljuk. Apáinkat, anyáinkat, fivéreinket, nővéreinket és a többit. Különösen akkor, ha távoli vagy már nem élő rokonokról van szó. Fogjuk, amit tudunk róluk – és ez soha nem a teljes történet -, és hozzátesszük, amire vágyunk, ami fontos nekünk, s az egészet egyfajta családi takaróvá öltögetjük össze, amelybe lelkünk kanapéján beburkolózhatunk.

Ahogyan van testi uterusz, amelynek bölcsőjében a magzat fejlődik, úgy van szociális is, ez pedig elsősorban a család.

Amikor a családból távozik vagy maghal valaki, megváltozik otthon a dinamika. Az emberek helyezkedni kezdenek, átveszik a szerepet, amire mindig is vágytak, vagy olyan szerepbe kényszerülnek, amit soha nem akartak. Ezt senki sem veszi észre igazán, de a család folyamatosan változik.

Boldog az az ember, aki szereti és tiszteli apját és anyját, mint ahogy a bimbó szereti a megtartó, tápláló gyökeret, mint ahogy a folyó szereti a forrást, mint ahogy a madár szereti a fészket, mert hatalmas nyugalom, béke, öröm és fény születik meg benne.

A családban kölcsönösen tisztelik és szeretik egymást, vannak ugyan hullámhegyek és hullámvölgyek, de mindig tudnak harmóniát, egyensúlyt teremteni.

A családhoz mindig visszatérünk. Sőt egyedül a családnak van értelme. A fejedbe veszed, hogy otthagyod őket, világgá mégy, a magad életét akarod élni, aztán egyszer csak eljön a pillanat, amikor visszakívánkozol, mert a családban tapasztalt szeretet, az együtt átélt bajok és boldog pillanatok kellenek hozzá, hogy felmérd, ki vagy, honnan jössz.

Érdekes ez: az ember, ha köztük él, valahogy tudomásul veszi a családját, csak akkor kezd viszolyogni, ha idegen szem foncsorán látja visszatükröződni őket.

A mese, a beszélgetés, a közös munka, játék, szórakozás, kedvtelés feltétlenül szükséges a szép lelki kapcsolat kialakításához. Mindezt betetézi, ha a családban kicsik és nagyok együtt szeretik Istent. A közös imában, a közös vasárnapi szentmisén, a vallásos és erkölcsi témákról folytatott beszélgetésekben érintkezik legmélyebben lélek a lélekkel.

Amikor közelálló ver, még nem is olyan sértő; de ha idegen, ez aztán fájdalmas. Rokonkéz könnyű!

A rokoni kötelékek bibliai eszménye a szabadság és a harmónia. Ahhoz, hogy ezt az optimális állapotot elérhessük, a házasságban egyszerre kell megvalósítanunk a szülőktől való leválást, valamint az irántuk való elköteleződést.

A családtagoknak ügyelniük kell egymásra, és a szent összetartóerőre. Ezt a szabályt senkinek nem szabad megszegnie.

A gyerekek sosem ismerik meg igazán a szüleiket. Kisgyerekként csodálják, hősnek tartják őket, kamaszkorukban bosszankodnak vagy akár szégyenkeznek miattuk. Aztán amikor felnőnek, a szüleiket közönséges halandóknak látják.

A minőségi idő lényege az együttlét. A fizikai közelség önmagában még nem feltétlenül jelent együttlétet. Ehhez egymásra fordított figyelemre van szükség. Amikor az apa a földön ülve labdát gurít kétéves fiának, miközben csak a gyermekre figyel, mindketten átélhetik az együttlét örömét.

A család olyan, mint a tőzsde, csúcsok és mélypontok váltják egymást.

Bennem mindketten megvannak, apám és anyám, ezért nem hasonlítok egyikükre sem. Hál` istennek.

Az ember bármennyire is igyekszik, nem ismerheti meg tökéletesen egyetlen családtagját sem, nem élheti a másik életét, és idővel dönteni kell, hogy az önző birtoklási vágy vagy az elfogadó szeretet uralkodjon.

A család, igen, a család. Az annyiszor, a különféle újdondászok által elparentált “intézmény”. A legfontosabb, a “döntő” hely, ahol egy erkölcs, egy vallás, egy nép, egy nyelv, egy haza megmaradhat vagy elveszhet. Ahol a legelemibb szinten a legősibb mérleg működik, s ha jól, akkor hajigálhatják rá a hazugságokat kintről, akárhonnan, akkor is mindennek az igazi súlyát mutatja. Ahol mégis megvan a saját titkunk, amibe képtelen behatolni a másik.

Már maga a család gondolata is hazugság. Követelőzik, a látszatra ad, de elűzi a létet, megsemmisíti. A család egy mocsokság, ez az élet filoxérája, egy gomba, ami mindent tönkretesz.

Idegesítő, amikor a szüleid megpróbálnak a gondolataidban olvasni. De még rosszabb, ha a leveleidet próbálják meg elolvasni.

Vannak olyan rokonok, akiket soha nem látunk, csak esküvőkön és temetéseken. Így aztán mindegyikük meg van győződve arról, hogy a többiek mind mániás depresszióban szenvednek.

Minden jól működő családban lehetnek viták, kisebb veszekedések, de nem ettől család a család. Sokkal inkább az együtt megélt örömöktől, sikerektől, hogy van kire és mire büszkék lennünk. Legyünk büszkék egymásra!

Amikor fogsz egy rakás összetört darabot, és a megfelelő módon rakod össze őket, akkor valami új lesz belőlük, és hirtelen nem érzik már magukat annyira töröttnek; és biztos vagyok benne, hogy ezt nevezik családnak.

Attól, hogy a világ olyan, amilyen, a gyerek még olyan lesz, amilyenné a család nevelte. A befolyásolhatóság, sodorhatóság annak a jele, hogy nincs kialakult biztonságos értékítélete, vagy olyan érzelmei vannak, melyekhez kellett egy új közeg, legyen ez szorongás, agresszió vagy félelem.

Minél kisebb a ház, a családnak annál jobban össze kell tartania. Nincs helyük a széthúzásra.

Semmit sem tudunk. Még a velünk élő szeretteinkről sem tudjuk, mi zajlik a fejükben. Ismerjük a természetüket. Hogy mit szeretnek és mit nem. Sejtünk a vágyaikról valamit. Mégsem tudjuk, mi zajlik a fejükben.

A család mint intézmény nem egyszerű tükörfelület, átszűri és saját logikájába illeszti a történeti-társadalmi változásokat, miközben maga is folyamatosan alakul és alkalmazkodik.

Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint ha valaki nagy múltú családból származik! S büszkén vállalhatja azt, hogy ősei évszázadok óta neves emberek, s az utódai is azok lesznek!

A múltban a család összetartozása azon alapult, hogy közösen hozták létre azokat a dolgokat, amelyekre a családnak szüksége volt, míg manapság a család tevékenysége abból áll, hogy együtt fogyasztanak bizonyos javakat.

Egy utazás során a felek akár heteket is eltöltenek kényszerű összezártságban – nincs hova menekülni egymás társasága elől. Egy rosszul működő család kimondatlan titkai, lappangó feszültségei ilyenkor kerülnek a legközelebb a robbanáshoz.

Azok a családok, amelyek együtt vacsoráznak, boldogabbak. (…) Azokban a családokban beszélgetnek is egymással.

Semmi szégyellnivalót nem látok abban, ha valakinek családja van. Általában nem olyasmi ez, amiben dönthetünk.

Rendesen idegenek előtt palástoljuk hibáinkat s személyiségünk jó oldalait fitogtat­juk, míg azokkal, kikhez a szív és vér legerő­sebb kötelékei fűznek, kíméletlenül éreztetjük változó kedélyhangulatunk minden szeszélyét, hibáink egész súlyát, hanyag magatartásunk kiábrándító hátrányait. Pedig mily édessé, nyájassá válnék a családi kör, ha mindenki ünnepi ruhában mutatná be egyéniségét, ha kölcsönös elnézés, egymás iránti tisztelet, szelídség és finomság uralkodnék a házinép között!

Hámozd le és dobd el magadtól az önzésnek még a csíráját is. Fordítsd minden erődet és figyelmedet családod javára. Ne keresd az életnek más fűszerét, mint amit munkád és családod nyújt, és ne kívánd, hogy mindig neked legyen igazad. Mint kötőanyag, legalkalmasabb a gyerek. Minél több, annál jobb. Az élet ízét, zamatát ők javítják.

A múlt tovább él bennünk, a mozdulatainkban, a beszédünkben, ahogy a hajunkba túrunk, az ősök ideje ott bujkál a génekben, és telik tovább.

A családokon belüli kisebb fordulatok többsége az élet természetes antropológiai eseményeihez kötődik: az ismerkedésekhez, a szerelemhez, az esküvőhöz, a születésekhez, a betegségekhez, balesetekhez, halálozásokhoz.

Mi, mai emberek, már tisztában vagyunk azzal, hogy saját genetikai térképünket mindenhová magunkkal hurcoljuk. Akkor is a sorsunk diktátumának engedelmeskedünk, amikor az utcasarkon őgyelgünk. Ez rajzolja ugyanazokat a ráncokat az arcunkra, amiket a szüleink is viselnek. Ennek köszönhetjük jellegzetes családi vonásainkat és szokásainkat.

Számomra a gyermekvállalás igazi rendeltetésének semmi köze a fajfenntartáshoz, a túlélés parancsoló szükségszerűségéhez, inkább arra szolgál, hogy lezárjuk saját gyermekkorunkat. A családalapítással újra megtapasztalhatjuk mindazt, amit gyermekfejjel éltünk át, de most már érettebb nézőpontból.

Nem mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az erőket a majd elkövetkező harcokra.

Egy felnőtt már sok mindent nem tud a gyerekkoráról, másrészről viszont sokkal több mindent megért belőle. Egyes történetek elkopnak, de számos összefüggés, körülmény csak később válik láthatóvá, érthetővé. Néha egészen kegyetlen módon kell újrateremteni a szülők, rokonok, barátok alakját, belátva, hogy az akkori tetteikre nincs feloldozás, vagy ellenkezőleg: meg lehet, meg kell nekik bocsátani. Minden úgy volt, ahogy volt, csak egy kicsit másképpen – és ez az önképet is felboríthatja.

Az élet borongó tengerén a révpartot a családi élet képezi, mert csak ott találni fel oly zavartalan boldogsá­got, mely a földi létet kedvessé és élvezetessé teszi.

Elveszteni a fivért annyi, mint elveszteni valakit, akivel megoszthatnánk az öregedés élményét, akitől azt várnánk, hogy sógornőt és unokaöcsöket hoz, olyan lényeket, akik benépesítik életünk fáját, és új ágakat adnak neki. Elveszteni az apát olyan, mint elveszteni valakit, akitől útmutatást és segítséget kapunk, aki úgy támaszt alá, ahogyan a fatörzs támasztja alá az ágait. Elveszteni az anyát olyan, mintha a napot vesztenénk el a fejünk fölül.

Ha szülő vagy és boldog akarsz lenni, akkor ne várd lélegzet-visszatartva, hogy a gyerekeid hálásak legyenek. Ha mégis olyan gyerekeid vannak, akik hálásak neked, akkor ők a kevés kivételek. Akkor igazán szerencsés ember vagy.

Persze szó szerinti értelemben tényleg nem válogathatjuk meg a családtagjainkat. Ám az esetek többségében igenis dönthetünk úgy, hogy a barátainkká fogadjuk őket. Bár lehet, hogy ez nem kis erőfeszítésbe kerül, biztosan megéri.

Az ember legnagyobb örömét, de legnagyobb fájdalmait is a családban, az emberi közösség legalapvetőbb sejtjében éli át.

Az apáink többet tudnak, mint azt gondolnánk. Nagyapám szerint a szüleink bűne a mi bűnünk is. Öröklődik és nem lehet lemosni.

A rokonok segítik és támogatják egymást. Kötelességünk van a hozzánk tartozókkal szemben, amit elmulasztani bűn. Védenünk kell nemcsak a velünk egy vérből valókat, hanem azokat is, akik hozzánk kötötték sorsukat: a familiárisokat, a hűséggel szolgálókat.

A családi szellem azt parancsolja, hogy irtózzanak mindentől, ami jellemző vonásaik egyensúlyát veszélyezteti. A legénységet, amely egyazon gályára szállt, hogy végighajózza az életet, a megmaradás ösztöne arra készteti, hogy ne engedje fellobbanni a tűzvészt fedélzetén.

A tágabb család a távolságok és a szeparáltság következtében szimbolikus családként működve olyan állandóan változó családképet közvetít, mely a megjelenített életpályákon, életmódokon, mintákon át a társadalmi környezetre, a családi ás az egyéni jellegzetességekre egyaránt reflektáló bonyolult rendszert hoz létre.

A család ma a válságtünetekkel, az új együttélési formákkal, válásokkal stb. párhuzamosan új megnyilvánulási formákat öltve fejezi ki összetartozását, alakítja identitását. Példa lehet erre egy terjedőben lévő amerikai divat: sokan évente számba veszik, összegzik és dokumentálják a legfontosabb eseményeket, rögzítik azokat az élményeket, amelyeket megőrzendőnek vélnek, és a külvilággal is közölni akarnak, majd a már fejléccel nyomtatott, levélszerű beszámolót újév táján elküldik a barátoknak és ismerősöknek. Azoknak, akik bár a világ vagy az ország más-más táján élve egymásról sem mindig tudnak, de a család képzeletbeli-szimbolikus viszonyítási csoportját alkotják.