Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely únt gát, előtte függött…
S feltárult végül a való hidegen: és

meghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. – Mit? ennyi az egész?
A függöny felpördült, és én még egyre vártam.

Költőien hangzik talán, hogy ugyan nem volt egy kis, meghitt családom, de mindig egy nagy családban éltem.

Az apám mindig a jóra tanított, és ezért mindig hálás leszek neki. Meg tudom becsülni mindazt, amim van, az erőfeszítéseiket azért, hogy igazi otthonunk legyen, hiszen mi is egy egyszerű család vagyunk. Mindkét szülőm dolgozott, és a bérükből jókora részt az én gokartozásomra költötték, mindennek visszafizetésére jóformán az egyetlen út az volt, hogy megnyertem a versenyeket. Látni az apám arcát a győzelmeim után volt a legjobb elismerés, amit adhatott nekem.

Miért olyan sok a válás manapság? Azért, mert már nem nagycsaládokban élünk. Régen úgy volt, hogy amikor egy férfi és egy nő összeházasodott, az asszony sokkal több rokonnal beszélgethetett mindenféléről. A férj pedig sokkal több havernak mesélhetett ostoba vicceket. A legtöbben azonban, ha megházasodunk, csak egy új társat jelentünk a másiknak. A férjnek lesz egy új haverja, de az egy nő. A feleségnek lesz még valakije, akivel mindenféléről beszélgethet, de az egy férfi.

A család jelenlegi kultuszát kiváltó legkényszerítőbb ok kétségkívül abban keresendő, hogy a bürokráciának szüksége van a kapcsolatok szilárd hierarchiájára, valamint a tekintély és a hatalom támpontjaként szolgáló negyven millió családi otthon által kordában tartott ifjúságra.

Ma már igazán hálás vagyok azért, mert gazdag az életem. Gazdag, mert velem van a feleségem, három gyermekem és még mindig elfogadnak.

Ha egy vér szerinti rokonom valami sértőt mond vagy olyat tesz, amivel nem értek egyet, akkor addig foglalkozom vele, amíg meg nem fejtem a gesztusát. Soha nem szakítanám meg vele a kapcsolatot hosszabb időre.

Generációk követik egymást, fiúk az apákat, lányok az anyákat, egyik a másik helyébe lép, elkövetve az elődök hibáit, átélve a győzelmeiket. De ha nem az ő útjukat akarjuk követni? Nem ugyanattól a félelemtől vagy vágytól vezérelve akarunk élni? Követendő vagy éppen elkerülendő példaként tekintünk rájuk? Úgy élünk, ahogy ők, mert ezt láttuk magunk előtt, vagy saját énképet kreálunk magunknak? De mi lesz, ha csalódunk a képben? Lecseréljük őket? Lecserélhetjük a szüleink képét, vagy a sors majd visszavezet minket arra az útra, vissza az otthon áldott melegéhez?