Vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa. Ehhez szükséges az az akarat, ami a mérleg serpenyőjének mindkét oldalát felszabadítja, s ránk bízza, a súlyt melyik oldalára helyezzük.

Ki az, akihez hűnek kell lennünk? (…) Ebben a rohanó életfolyamban, amelybe csecsemőként csöppentünk bele, és öregként csapódunk majd a partra valahol, miközben mellettünk sodródó társaink előbb-utóbb lemaradnak, elmerülnek és elúsznak – ebben a szüntelen áradásban, ahol eltűnnek a régiek és új szereplőket hoz elénk az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük őket… szóval hol van itt a hűség?!

A hűség ellentétes pólusú komponensekből áll. Talán nem is tudunk tiszta szívből ragaszkodni olyasvalakihez, aki legalább egy okot nem ad rá, hogy megszabaduljunk tőle.

Hallgassunk minden olyan dologról, ami egy kapcsolat szempontjából jelentéktelen, s a másiknak csak fájdalmat, megaláztatást vagy féltékenységet okoz. Ne légy gyáva és gyenge, viseld egyedül a terheidet, ne akard a partnered vállára lőcsölni!

A szenvedő ember és orvosa között sajátos, bizonyos tekintetben furcsa viszony alakulhat ki. A kórházi beteg számára az orvos kiváltságos lény, aki annál nagyobb hatalommal rendelkezik, minél nehezebben elviselhető a beteg szenvedése, ő a bizakodás, ő az élet ígérete, komor tekintete a csodatevés tudománya, egyetlen szava reményt nyújt, neki gyónnak meg, bőbeszédűen válaszolva minden kérdésére, előtálalva azt is, amit nem kérdezett, hogy ezzel még ott marasztalják néhány percig, mert ezek a bizakodás percei, amikor a szenvedés is enyhül.

Ugyanúgy nem tudod a bizalmat megjátszani, mint ahogy nem tudod az alázatot “csinálni”. Az vagy van, vagy nincs. A bizalom egy olyan kapcsolat gyümölcse, amelyben tudod, hogy szeretnek téged. Mivel te nem tudod, hogy szeretlek, nem tudsz bízni bennem.

A két fejletlen érzelmi intelligencia következtében lassan kialakulhatnak a játszmák és háborúk. Ekkor a kölcsönös rajongás csökken, mert mindketten rádöbbennek, hogy a másik csak erősnek mutatta magát, holott nem az. (…) Ekkor a spontán bizalom már átalakult görcsös bizalommá. Görcsölésből pedig soha nem jöhet ki jó sztori, és szép lassan létrejön a kondependencia, vagyis a társfüggőség. A görcsös bizalom kisajátító és birtokló. Ebből már soha többé nem lesz spontán bizalom, s így spontán szerelem se.

Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lehet a legfontosabb kapocs egy párkapcsolatban, és végül egy dolgot találtam. Ez pedig a spontán bizalom. Amikor két ember úgy találkozik, mintha “beléjük csapott volna a villám”, kölcsönösen tudnak rajongani egymásért, felnéznek a másikra, és ha szükséges, akár tűzbe is mennek a társukért. Ilyenkor a spontán találkozásból kölcsönös, spontán bizalom jön létre.

A hatalomban, a barátokban, a családban, a szerelmünkben egyre kevésbé bízunk, egyre több óvatos gyanakvás halmozódik fel bennünk. S valóban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a bizalmatlanság válik társadalmunk rákfenéjévé. A bizalmatlanság pedig a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti.