Nem tetszik, hogy az emberek a gépekhez meg az okostelefonokhoz vannak kötve, hogy az emberi kapcsolatok is azon keresztül alakulnak. Egyre jobban elvész a személyes találkozás varázsa, egyre kevésbé figyelnek oda egymásra az emberek.

Előfordul, hogy találkozom valakivel, és az első perctől úgy érzem, már nagyon régóta ismerem. És van olyan, aki bármit tesz, nem tudom közel engedni magamhoz, mert kettőnk között húzódik egy gigantikus fal. Szerintem ez az előző életeinkre vezethető vissza.

Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.

Idegenekkel könnyebb, hisz csak egy pillanatra érintkezik az életetek. Nem okozhatsz nekik csalódást, mert nem tartozol nekik semmivel és ők sem várnak tőled semmit. A barátokat könnyű megbántani – ők mindent szeretnének.

Állandó harc lenne az életem, ha nem hagynék rá egy csomó mindent. Amikor tükörbe nézek, néha alig ismerek magamra… Mintha már nem is én lennék… Már eltűnt az egyéniségem egyik része. Mert abszolút nincs kedvem harcolni. Hagyom magam… elnyomni.