Néha az az érzésem, minél nagyobb művészi tehetség valaki, annál kevesebb józan esze van a mindennapi életben.

A sok művészt igazából az élet szüli. Nem iskolák és jenki kávézóláncok meg manapság divatos romkocsmák és geek szemüvegek, vagy elnyűtt szvetterek gyártói ontják magukból a művészeket, még ha ezt sokan is hiszik. Egy svájcisapkától és hónod alá csapott Tolsztoj-kötettől nem vagy irodalmár.

Valaki az imént azt mondta, hogy középszerű tehetségeknek nem érdemes a művészetüket művelniük. Gondolkoztam, és nem értek vele egyet. Szerintem az önkifejezésnek millió célja lehet, az, hogy valami maradandó értéket alkossunk, csak egy a sok közül, de akár nem is tartozik közéjük. Lehet pusztán a saját magunk vagy mások szórakoztatására, lehet az önismeret, az öngyógyítás vagy az önfejlesztés eszköze, lehet kapcsolat keresése egy magasabb hatalommal, transzcendentális, természetfeletti erőkkel, Istennel, lehet egy áramlatélmény, amelybe belefeledkezhetünk, ami örömet okoz, és lehet az igazság intenzív keresése is. Én például addig írok, amíg azt nem érzem, hogy végre igaz, amit mondok.

Azt hittem, a világhírű tehetség olyan, hogy elsőre jó jön ki. Hogy az mindig rögtön jó. Nem. A tehetség olyan, hogy van esélye annak, hogy ami kijön, azon érdemes még sokat dolgozni.