Egy tehetséges ember utazgatás nélkül is tehetséges; de egy kitűnő tehetség (amit magamról minden szerénység nélkül állíthatok) elvész, ha örökké ugyanazon a helyen marad.

Csak 24 éves voltam, amikor megnyertem az első Mr. Olympia címemet. Ilyen fiatalon világbajnoknak lenni elég nagy nyomást jelentett. Idővel aztán megnyertem a 8. Olympiát is, amivel beállítottam a rekordot. A csúcson voltam: a valaha látott legjobb formát hoztam, nagyszerű edzéseket végeztem, és semmit sem bántam meg. De aztán éreztem, hogy eljött az ideje a befejezésnek.

Minden ember ezen a földön, így az én összes gyerekem is, úgy született, hogy megvan a maga különleges tehetsége és helye a világban. Ha ez a tehetség lehetővé teszi, hogy milliók ismerjék meg, és ő ettől boldog lesz, illetve boldoggá tesz másokat, akkor az már kész öröm. De ez nem fontos, csak az, hogy felfedezzék magukban a tehetséget és továbbfejlesszék.

Nem számít, hogy mennyire vagy tehetséges, nem fog mindenki kedvelni, de ez az élet, csak maradj erős.

Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: “Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal.”