Egy ifjú muzsikus, akinek egyszer azt tanácsoltam, várja ki, amíg eszébe jut valami, kételkedve vetette fel ez ellen azt a kérdést: de hát honnan fogja tudni, hogy az ötlet, ami bizonyos körülmények között a birtokában lesz, a saját ötlete. Az ebben kifejeződő kétely éppúgy
érinthetné az abszolút, hangszeres zene komponistáit is: „jelenkorunk” nagy szimfóniaszerzőinek egyenesen azt tanácsolhatnánk, hogy a kételyt, ami bármely ötletük tulajdonjogát illetően felvetődik, azonnal változtassák kifejezett bizonyossággá, mielőtt mások tennének így.
Richard Wagner
1813. május 22. - 1883. február 13.
német zeneszerző
Richard Wagner idézetei a művészet, a zene és az emberi érzelmek szenvedélyes megéléséről szólnak. Gondolatai erőteljesen tükrözik alkotói világát, és mélyebb betekintést adnak a művészet és az emberi lélek kapcsolatába.
Amint a festészetben, sőt még az építészetben is a „takaros” léphetett a „szép” helyébe, úgy a zene sem kerülhette el, hogy fenséges művészetből pusztán tetszetőssé váljon.
Mozart hangszeres művei csak akkor nyerték el igazán a tetszésemet, amikor alkalmam nyílt vezényelni őket, és bátorkodtam saját megérzéseimet követni a mozarti kantiléna életszerű előadásában.
A zeneszerzők számára kétségkívül nem lehet közömbös, hogy milyen előadásban jutnak el munkáik a közönséghez, mivel az nagyon is természetesen csakis a zenemű megfelelő előadása révén nyerhet helyes benyomást az adott műről, míg a rossz előadás okozta téves benyomást mint olyat nem képes felismerni.
Hát még Lisztnél is muzikálisabb muzsikusra vágynátok? Aki még nála is sokoldalúbban és mélységesebben zárná magába a zene minden képességét? Aki kifinomultabban és lágyabban érezne, aki többet tudna, és többre volna képes, aki természettől fogva tehetségesebb volna, és képzés révén lendületesebben fejlődött volna, mint ő? S ha nem tudtok még egy ilyet megnevezni, úgy hagyatkozzatok bízvást erre az egyre (ki ráadásul túlságosan is nemes lelkű ember ahhoz, hogy benneteket becsapjon), és legyetek biztosak: e bizalom abban fog a leginkább gazdagítani benneteket, aminek megkárosításától most féltek!
Amikor Liszt előadta nekem új műveit, s részesévé váltam annak, amit egyedül a zene képes elmondani, akkor úgyszólván minden beteljesedett, s nemcsak balgaságnak, hanem egyenesen lehetetlennek tűnt fel előttem, hogy ki akarjam mondani azt, ami épp azért változott zenévé, mert egyébként kimondhatatlan.
Tanúja volt ama csodálatos lelki fölemelkedésnek, melyet Liszt új művei bemutatásának és előadásmódjának köszönhetően éltem át.
Költő és muzsikus itt olyan, mint két vándor. Mindkettő egy pontról indult el, hogy onnan ellentétes irányban pihenés nélkül haladjon előre. A föld túlsó oldalán újra találkoznak; mindegyikük félig megkerülte a bolygót. Kikérdezik egymást, az egyik elmondja a másiknak, mit látott és mit talált. A költő mesél a síkságról, hegyről, völgyről, mezőről, emberekről és állatokról, mindenről, amire hosszú vándorútján a szárazföldön lelt. A muzsikus megjárta a tengert, beszámol az óceán csodáiról, amelybe nemegyszer csaknem beleveszett, a mély vízről és szörnyetegeiről, melyek kéjes borzadállyal töltötték el.
Mily kevés az olyan ember, ki önmagát igazán jobban szereti, mint a gyomrát!
Hiszek Istenben, Mozartban és Beethovenben, hasonlóképp az ő tanítványaikban. Hiszek a Szentlélekben, az egyetlen, oszthatatlan művészet igazságában; hiszek abban, hogy a művészet Istentől való, és minden megvilágosodott emberben él; hiszem, hogy aki csak egyszer is megfürdette lelkét a művészi élvezet fennkölt légkörében, az örökké alázatos híve marad, és sohasem tagadja meg azt. Hiszem, hogy mindenki üdvözül a művészetben, és éppen ezért mindenkinek joga van ahhoz, hogy éhen is haljon érte!
A művészet hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk.
Csak az erős ember ismeri a szeretetet, csak a szeretet érti meg a szépséget, csak a szépség teremt művészetet.
Az embernek legnagyobb örömét kell lelnie a valóságos életben, ha abból akarja meríteni művészete tárgyát.
Az öröm belőlünk fakad, nem tárgyakból.
A szó hitelét a hang adja meg.
Az élet zenéjét a nők adják, akik őszintén, minden feltétel nélkül fogadják magukba a dolgokat, hogy érzéseiken át szebbé alakítsák át azokat.
