Az élet olyan, mint egy doboz csokoládé. Olcsó, haszontalan ajándék, amit senki sem kér. Nem visszaváltható, csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megkaptuk, legalább ne vesszen kárba. Habzsoljuk, pedig igazából nem is ízlik. Igaz, néha találunk köztük krémeset vagy tejszínest – de azoknak az íze túl hamar elvész a szánkban, és a doboz alján ott maradnak a fogtörő mogyoróval töltött étcsokik, amiket ha elfogyasztunk, nem marad másunk, mint egy üres doboz, tele aranysárga, gyűrött papírgalacsinnal.

Az élet olyan, mint egy távolsági repülőjárat. Először el kell döntened, hova szeretnél menni, fel kell szállnod a megfelelő gépre, majd felemelkedve elindulni a célod felé.

Az élet nem romantikus regény. Az igazság az, hogy a romantikus regények azért olyan kelendőek – azért vevő rájuk annyi ember -, mert senkinek az élete nem hasonlít rájuk. Csak mindenki azt szeretné.

Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad – efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.

De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és… és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt, s ami történt?

Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élték le az életet úgy, hogy csak az élet eszközeit keresték? Vedd szemügyre az egyént, vizsgáld az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben, kérded? Végtelen sok. Hiszen nem élnek, hanem élni készülődnek. Mindent elhalasztanak. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen; az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész.

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy “holtomiglan-holtodiglan” kitartanak mellette, az üzlet mérlegének, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy “nem” vagy, hogy “elég”, a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának és a luxus látszatának látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják – mert valaki meggyőzte őket, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva.

Minden ember titkok leple alatt – mint az éjszaka leple alatt – éli valódi, igen érdekes életét. Minden egyéni lét titkon alapszik, a kultúrembernek részben talán ezért olyan fontos, hogy az egyéni titkot tiszteletben tartsák.

Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

Játék volt az élet, amelyben nyertem, de tudtam, hogy bármikor veszíthetek is. Ismertem a kockázatokat, benne volt a pakliban, számoltam vele és felkészültem rá. Nyugodtan mondhattam tósztot a kudarcaimra is, hiszen tudtam, legközelebb valószínűleg a sikert köszönthetem.

Ismeri ő az életet… Ismeri minden aljasságát és minden szépségét, és tudja, hogy minden mocskával együtt, az élet mégis milyen nagyszerű! Istenuccse! – lesz még mondanivalója erről a világ számára. A szentek a mennyben – hogyne lennének tiszták és mocsoktalanok? Őket ugyan nem illeti ezért dicsőség. De a szentek, akik a sárban élnek – ez, ez az örök csoda! Ezért érdemes élni; azért, hogy az ember lássa, hogyan emelkedik ki a bűn fertőjéből az erkölcsi nagyság; azért, hogy kiemelkedjék belőle ő maga is, és ahogy kezd tisztulni a szeme, először pillantsa meg homályosan a távolban derengő szépséget. Azért érdemes élni, hogy lássa az ember: minden gyöngeségből, gyarlóságból, bűnből, minden feneketlen aljasságból hogyan emelkedik ki az erő, az igazság és a lélek.

Minden orvos, aki pontosan megjósolja, hogy betege mikor hal meg, vagy helyesebben: meddig él, feltétlenül nevetségessé teszi magát. Az emberi életben kiszámíthatatlan tényezők játszanak döntő szerepet. Gyakran a gyengék váratlan ellenálló képességekről tesznek tanúságot, s az erősek letörnek.

A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe.

Bámulatos az emberi test öngyógyító képessége, de a sebek sohasem tűnnek el teljesen nyomtalanul. Különös módon tiltakozik a túlerőltetés ellen; az évek múltával az összes régi seb, törött csont és sérült porc a legkisebb időjárás-változásra is sajogni kezd. Olyan ez, mint egy összeesküvés az élet ellen.

Vagy, aki vagy, egyetlen a többi között, tehetséges vagy tunya, messzire látó vagy bandzsi, egy ember, aki több kényelmetlenséget túlélt, dolgozott mindenfélét, sok embert elvesztett, még egészségesnek hiszi magát, nem él száműzetésben, és megvan a királysága. Övé az, ami megtörtént vele, búcsúdélután. Talán elszökik a boldogság, talán jön valami baleset, de minden hely kiváló, ha rácsodálkozom. Már csak az lep meg, hogy az élet milyen rövid volt.

Az élet olyan, mint egy számzáras lakat. Az a feladatunk, hogy megtaláljuk a számjegyek helyes sorrendjét, és akkor minden a miénk lehet.

Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

Az élet minden élvezete a külső jelenségek szabályos váltakozásában gyökerezik. Éj és nap forgása, az évszakok visszatérése, virág és gyümölcs fejlődése, meg ami még az idők során elibénk kerül és gyönyörűségünkre szolgál kínálkozva, sőt követelődzve: ezek a földi lét igazi rugói.

Csak hogyha megkérdeznéd egy biológustól, hogy mi az élet, valami ilyesmit válaszolna neked: az élet szénatomokra épülő bonyolult folyamatok összessége. Figyelem! Még a leglíraibb lelkű biológus is elismerné azonban, hogy ennek a definíciónak a kulcsa nem a szénatom, hanem a bonyolult folyamatok.

Minden élőlénynek adnia kell és kapnia. Levegőt, vizet, tápanyagot, amit akarsz. Mindennek kapcsolatban kell lennie a környezetével. Ez az élet definíciója.

Az élet nagy ajándék, így nem áll szándékomban elpazarolni. Sosem tudni, ki osztja a következő lapot. Az ember megtanulja elfogadni a sorsát. Minden egyes nap számít.

Ez ellentmondásnak tűnhet, de sok embert ismertem, akik már nem éltek, pedig még dolgoztak, ettek, és ugyanúgy végezték társadalmi teendőiket, mint azelőtt. Mindent automatikusan csináltak, anélkül, hogy észrevették volna a mágikus pillanatot, amit minden nap magában hordoz, anélkül, hogy egyszer is megálltak volna, hogy egy másodpercig az élet csodájára gondoljanak, anélkül, hogy megértették volna, hogy a következő perc talán az utolsó, amit ezen a bolygón töltenek.

Az emberek dolgának árja van,
Mely habdagállyal boldogságra visz,
De elmulasztva, teljes életök
Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.
Ily duzzadt tenger visz most minket is,
Használni kell, mig áradatja tart,
Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.

A gyerekkorod felét azzal töltöd, hogy azt kívánod, bárcsak felnőtt lennél, aztán amikor felnőtt leszel, a fél életedben azt kívánod majd, bárcsak gyerek lehetnél újra. Úgyhogy ne sokat rágódj azon, hogy mi a helyes a te korodban, és mi nem! Csak tedd, amit jónak látsz!

Ami életünkből mögöttünk van, az már a halál kezébe került. (…) Markolj meg minden órát. Tedd rá kezed a mára, és kevésbé fogsz függeni a holnaptól. Míg késlekedünk, elfut az élet. (…) Késő a takarékosság, ha már a hordó fenekén járunk.

Ha az élet tálcán nyújt valamilyen lehetőséget, akkor legalábbis nagyon meg kell fontolni, hogy az ember átértékelje az előzetes terveit.

A feltételekhez kötött lét szenvedéssel jár. A szenvedésnek van oka, van vége, és vannak utak, melyek elvezetnek a végéhez.

Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők,
A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa,
Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen,
Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.

Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (…), hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.

Mindenki fél az ismeretlentől. Az ismeretlen nem több, mint ami… És a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva – pedig ez nem csak illúzió. Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?

Mámor, reménység, vágy, tavasz,
Szerelem, álom, ez meg az,
Név, pénz, siker, hit, csókja nőnek,
Zsákmánya mind a gonosztevőnek.
Az élet is: hó, hamar olvad,
Ami ma minden, semmi holnap.

Olyan nagy ára van annak, ha teljes emberek akarunk lenni, hogy csak kevesekben van annyi szeretet és bátorság, hogy megfizesse ezt az árat. Teljesen fel kell hagynunk a biztonság keresésével, és forrón üdvözölnünk kell az élet kockázatait. Úgy kell átölelni az életet, mint a szeretőnket.

Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem? Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.

Az életről tudom, hogy véges, de akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal.

A tartalmas és teljes élet művészete hasonlít ahhoz, amikor egy hegyi folyó zuhatagos részén vergődsz lefelé egy gumicsónakon. Ha már elszántad magadat, és engedtél a vad sodrásnak, nehéz meg­változtatnod a döntésedet. Már nem lehet visszafordulni, hogy visszaevezz a nyugodt vizekre. Az izgalom és a kaland azonban megéri az erőfeszítést. Ha sosem próbálkozol az újjal, nem ismer­heted meg sem a kétségbeesés mélységeit, sem a siker felemelő ér­zését.

Ánanda, nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, megváltozik, megszűnik és elmúlik? Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el.

Az élet nem más, mint egy villámlás az égen. Elszalad, mint gyors hegyi csermely.

Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak, ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket, sürgető érzés tölt el bennünket.

Nem akarok morbid lenni. A hetven év egyébként is nagyon messze van. Ami engem illet, teljes értékű életet éltem, és ha holnap meghalnék, nem bánnám. Éltem. És megtettem mindent.

Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.