Petőfi Sándor - Idézetek Neked

A csatahely mellett volt egy jókora tó,
Tiszta, szőke vizet magába foglaló.
De piros volt az most, mert a magyar sereg
Török vértől magát vizében mosta meg.

Tudtam azt, hogy a világra
Csak egy nap süt melegen,
S ez a nap nem fönn az égen,
Hanem lenn a szív mélyében
Van, s e nap a szerelem.

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Pajtásaim! értetek a bú;
Elhagyni, fiúk, titeket,
Ez fáj nekem, ez szomorít el,
Ez ver kebelembe sebet…
De nem! mi vigadtunk minden időben,
Igy hát szomorú a búcsu se légyen.

Hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem.

De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem.

Sose búsúlj! úgyis késő;
Ami elmúlt, vissza nem jő.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem…
Csókzáporos tavasz!…
Virágos szerelem!…

Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én ajakamnak
Nagyon jólesik.