A fölnőttek (…) szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: “Milyen a hangja?” “Mik a kedves játékai?” “Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: “Hány éves?” “Hány testvére van?” “Hány kiló?” “Mennyi jövedelme van a papájának?” És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik.

Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem (…). Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék.

Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.

Csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek. (…) Időt vesztegetnek egy rongybabára, amitől egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tőlük, sírnak…

– Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
– Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.

Hát igen, szeretlek (…). Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.

A virágom… felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék.